Nézem a képeket a Nagykőrösi tűzoltólaktanya avatásáról.
Örül a szívem, hogy végre valahol valamit tesznek a tűzoltókért, valahol mégiscsak figyelnek arra, hogy nem lepotyogott csempéjű tusolókban kelljen rózsáját veszett zuhanyozókban fürdeniük, ablaktalan híradós rekeszben üldögélniük, a rosszul záródó ablakon besüvítő dermesztő jeges huzatban, vagy rekkenő forró helyen, rozoga ágyakon pihenniük.
Ünnep ez a javából.
Az már csak apró zavaró tényező, hogy a képek nem a legjobb minőségűek. Kevés a jól elkapott pillanat, nincsenek a képek megvágva, nincsen utómunkálat- a képek egyike-másika életlen, nem biztos, hogy bugyiját igazgató nő képének itt lenne a helye ebben a képtárban.
De ez csak a hozzá nem értő, vagy igénytelen fotóriportert minősíti.
Jobban zavar viszont az, hogy az ünnepségnek nincs meg az a hangulata, amit egy tűzoltó ünnep valamikor nyújtott.
Össze-vissza álldogáló tűzoltók, ad-hoc összeverődött közönség előtt úgy tűnik, mintha senki sem tudott volna arról, hogy itt, éppen most, ünnepség van, jön a katasztrófavédelem első embere laktanyát avatni - úgy néz ki, mintha mindenki az utolsó pillanatban értesült volna arról, hogy itt és most tűzoltólaktanya átadás lesz.
Nézem a szedett-vedett össze nem öltözött vezetőket. Van itt díszegyenruha, van itt zubbonying, van itt fekete öltöny, van itt rövid ujjú ing és van itt sok-sok különböző, de egyformán pucolatlan cipő.
A legfőbb vezető testi adottságai nem változtathatóak egyik percről a másikra. De hogy egy szűk zubbony inggel ezt még hangsúlyozottá is tegyék...
Édes istenem, hát hol vannak a jól szabott egyenruhák...?
...és hol a női szíveket megdobogtató fess tűzoltók?
Lehet, velem van a baj.
Jaa, hogy _az_ Amerika...?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése