Negyvenhét

A bejegyzés a közös blogunk Az 1940-es évek című fejezetéhez készült.

Nekem nincs saját emlékem ezekről az évekről, lévén, hogy még csak pajzán gondolat sem voltam ekkoriban.

Anyám és apám fiatalsága ez az időszak, amit az ő elbeszéléseikből ismerek.
A negyvenes évek eleji életet a helyi bálokat, ahová anyám nagyanyám felügyelete mellett járhatott, a korai évek udvarlóját, Kántor Pétert, akit elvitt a háború és sose hozott haza, akiről apám néha úgy emlékezett meg évtizedekkel később egy-egy házastársi vita után, hogy "bezzeg Péter komám, neki volt igaza, inkább megbújt egy bokor alatt..."

A 45 utáni időszakot, a maga sok-sok politikai bajával, nyűgével, de fiatalok voltak, élték az akkor lehetséges legjobb verzióját az életnek. Vasárnaponként jártak kirándulni, teherautó platóján utazva a Mátrába, társadalmi munkába, ürge lyukat betaposni a földekre, kukoricát törni, szemináriumokra, városi sportnapokra a Lóger pályára, Május elsejei felvonulásokra, majálisokra. Volt közösségi élet, volt összefogás, ment mindenki, csinálta mindenki, hittel, bizakodással, hogy majd jobb lesz, jegyezték a békekölcsönt, álltak sorba húsért, megtermelték amit csak lehetett és a korszellemnek megfelelően bizakodva tekintettek a jövőbe.
De ez az évtized mindenkinek ilyen lehetett.

A családi legendárium egyik szép története, annak az 1947-beli estének a története, amikor apám húgának az eljegyzési vacsorájára voltak hivatalosak, anyám és a szülei.
Apám 26 évesen volt, ekkor még csak udvarolt az én 22 éves anyámnak.

Nagyapám - mivel apám édesapja évtizeddel korábban meghalt és nem volt apa a lányos háznál, aki a kérőnek adhatta volna a lányt- szép beszéddel készült, hogy így az ifjú pár, meg úgy az eljegyzés, meg amúgy a szeretet. Gyakorolta is már napokkal előre, hogy szép és kerek legyen a beszéd.
Amikor apám értement anyámért és szüleiért, hogy hozzájuk kísérje őket,- kérdezgette nagyanyámat, hogy tudja-e Balogh néni hova megyünk? Hát hogyne tudnám fiam, megyünk hozzátok, a húgod eljegyzésére! A kérdés és a válasz elhangzott párszor az úton.
Oda is értek, meg is volt a vacsora, aztán a mikor az első pohár borhoz a vőlegény elővette a jegygyűrűket, hogy felhúzza az ujjára a szíve választottjának, nagyapám már fogta a poharát, köszörülte a torkát a pohárköszöntőhöz ,-akkor apám megfogta anyám kezét, húzta felfelé, hogy gyere csak, álljunk csak fel mi is, miközben zsebéből elővarázsolta a kis dobozt a két vékony aranykarikával, és ott helyben megkérdezte anyámtól, hogy akar-e a felesége lenni?
Anyám -a szelíd, szép, szőke, kék szemű- aki szintúgy mit sem tudott erről, mint a többiek, pirulva mondta ki a boldogító igent.
Nagyapám beszéde persze, rögtön nem passzolt az új helyzetre, hiába volt a nagy gyakorlás- csak néhány suta, meglepett mondat lett a szép szónoklatból.

Apám, miután felhúzta anyám ujjára a gyűrűt, fogta az ékszeres dobozt, és a háta mögé dobta, a cserépkályha előtti hamuzósba.
Amikor az édesanyja megkérdezte tőle, hogy hát fiam miért dobtad ki azt a szép kis dobozt? -csak annyit mondott mosolyogva: Édesanyám, nem kell ez a doboz többet, nem lesz mit beletenni, ezt a gyűrűt nem húzzuk le többet az ujjunkról.

Anyám még ma is viseli az övét, hatvanöt év elteltével is.
Apám ujján is ott van -vele temettük, több mint húsz éve.