Málta 2.

Eljött az utolsó este. Végül is szép és tartalmas hetet tudunk magunk mögött, pláne annak tükrében, hogy mi ketten a Commandantéval már évekkel ezelőtt eltöltöttünk itt két hetet, és amit csak lehetett megnéztünk, legalább kétszer is. Szegény fiam, így lemaradt a sok templom megtekintéséről, nem kellett megnéznie a bombatalálat érte, ámde mégis épen maradt templomtornyot, a Máltai Lovagrend soron következett Nagy Mesterének saját vagyonából vásárolt indiai szőnyeg és falikárpit gyűjteményt, valamint megalitikus női istenség által épített óriási kőtáblákból álló szentély maradványt.


Apropos épületmaradványok! Nekem nincs nagy nagy bajom azzal, ha valaki a több mint négy ezer évvel ezelőtt valaki által, valamilyen célból, és valamilyen módszerrel emelt építmény maradványaira nagy biztonsággal, és óriási magabiztossággal állítja, hogy amit látunk az bizony ám, egy kőkori templom maradványa. Csak nem biztos, hogy elhiszem. Sőt biztos, hogy nem hiszem el, Hiszen ezen az egy állításon kívül semmit se tud. Kik, és miért, kinek és milyen célból és főleg hogyan vitték oda azt az óvatos becslésekkel is több mázsásnak saccolt emberfeletti méretű egy darabból kiszabott kő falakat, hogyan állította fel- hogy még négyezer év múlva is stabilan állnak minden látható alátámasztás és oldalsó falak nélkül-. Szóval vannak kérdések, amik választ várnak. Addig meg csak megnézem a megalitkus romokat, rácsodálkozok, hogy az akkor emberek mit tudtak, és elgondolkodok, hogy vajon mi céljuk lehetett ezzel az egésszel. Miért törvényszerű, hogy azt hisszük templomot épített, valami istennek?
Vajon néhány ezer év múlva, ha majd az akkor élők megtalálják például, hogy mondjak egy extrém példát, a szolnoki életveszélyessé nyilvánított és ma lakatlan toronyház romjait, vajon mit fognak gondolni...