Málta 1.

Alig látok. Szemben a tenger, villódzó fénnyel a tetején, csillog, vibrál, mozog. Fürdőruhában ülök a nyitott erkély ajtó előtt, langyos szellő lebegteti a függönyt. Meg akartam mutatni, hogy is néz ez ki, de sajnálattal konstatáltam, hogy szeretetteim mindhárom fényképezőgépet, meg a videokamerát is mind magukkal vitték. Ketten. Minek nekik ez mind? Így csak a leírás marad nektek. ( de mégis, így utólag csak idesikerítettem azt a képet...)

Fátyolfelhő, langymeleg huszonhárom fok, tenger. Ez eddig nagyon jó. Ámde a az imént említett két fő éppen most ment el, hogy a mai napi két merülésüket abszolválják, én meg itthon maradtam.

Az úgy volt, hogy tegnap a két hajóroncs megmerülése után nagy vitézül magam hoztam ki a felszerelésemet, egészen a kocsiig. Na azt hiszem, ezt nem kellett volna, bár még ez nem is jelentett akkora bajt, de este bementünk Buggybába, és vacsora után, mire megtaláltuk a hazafelé hozó busz megállóját, már csak garázsmenetes buszok jöttek, megállni sem voltak hajlandóak, nemhogy felvenni bennünket. (És ez este hat és hét óra között volt) Így egy jó órácskát ott ácsorogtunk a megállóban, ahol még egy nyavalyás pad sem volt. Ennél még a gyaloglás is jobb, mert ácsorogni útálok. Na itt már éreztem, hogy ezt nem kéne. A derekam annyira megfájult, hogy reggelre szinte mozdítani is alig tudtam a lábamat, és a hasam is fájt.

Hosszas várakozás után este, végül is jó drágán, taxival jöttünk haza.

Na ez az amiről igazán mesélni akarok.

Taxi. Mercedes, kocka, hófehér, makulátlannak tűnő. Nyitja az ajtót a taxis, és lám - lám, vörös bőr kárpit, de kissé foszladozik, az ajtón a kilincs letörve, és szomorú nyekkenéssel veszi tudomásul az ülés, hogy rátelepedtem. És szépen belesüppedek az elfáradt rugók panaszos nyekergése közepette. A többi ülés csak kicsit volt szerencsésebb, családom tagjai alatt nem jajongtak annyira. A sofőr indít, krahácsolás, sivítás, de indul a motor. A bal hátsó kerék felől puffogás, dobogás, nyekergés, kerregés, egész úton attól féltem, hogy kiesik a kereke, és az aszfalton szánkázik végig a kaszni. De úgy tűnt, ettől csak én féltem, mert a sofőr, mint az őrült nyomta a gázt, lehet attól félt, hamarabb szétesik a kocsik, mint ahogy Xemxiája ér velünk. Fiam a bal hátsó kettesből nézi nézi a műszerfalat, és a felfedezés örömével újságolja, hogy itt legfeljebb csak a műszerfal világítás működik, meg az index visszajelző, más semmi. És ez jellemző az egész máltai közlekedésre. Öreg, lestrapált autók, kanyarokban sikoltozó kopott gumik, őrült sofőrök. Úgy rohannak, mint akiket kergetnek, olyan tempóval közelítik meg a körforgalmakat, meg a kereszteződéseket, mint akik meg se akarnak állni.

Ugyanez jellemző a buszokra is. Máltán szinte csak öreg muzeális buszok járnak, amiket őrült sofőrök vezetnek. A minap is, amikor buszra szálltunk, az még hagyján, hogy alig fértünk fel, és a buszon nincs ajtó, tehát be se lehet csukni, de állóhelyünk is alig volt, kapaszkodni egy igen vékonyka fém rúdba lehet, de kell is ám rendesen, mert ha nem akkorát esel, és úgy letarolod a körülötted állókat, ülőket, hogy mindenkinek csontja törik. És ennek ellenére vágtáznak, mint az őrült, gyorsítanak és fékeznek akkorát, hogy ihaj. Az meg, hogy az ember béreljen egy autót, eleve kizárt, mert balra tarts van. Igen, aki még nem tapasztalta ezt, annak döbbenetes. Nem onnan jön az autó, ahonnan várod, nem arra az oldalra kell nézni, hogy jön-e valami, és balra fordulsz be a körfogalomba. De jobbkéz szabály van.

Tehát nem bérelünk autót, mert sikítófrász van így is rajtam, amikor a búvárbázis gyakorlott sofőrje vezet, és látom, hogy a mi sávunkban jönnek szembe. Aztán derül csak ki pillanatokkal később számomra, hogy nem is az a mi sávunk, hanem itt vagyunk szabályosak, a bal oldalon.

Most pedig lefekszem egy kicsit, mert úgy érzem magam, mint akit csípőtájékon félbevágnak.

Xemxia, 2008. október 28. 9:45

(A bejegyzést majd otthon, internethozzáférés mellett tudom csak közzétenni.)