Mama

Tegnap volt egy éve, hogy eltemettük...

Mennyivel könnyebb lenne nektek, ha már én nem lennék- mondogatta. Mi meg győzködtük, hogy ne is gondoljon ilyenre, és soroltuk, hogy melyik gyerekkel milyen  történések vannak, mit kell megoldani, elintézni... Aztán belátta, hogy vele, aki egyedül boldogul, jól van, és  nem igényel mást, minthogy naponta benézzen hozzá valaki, vagy átmenjen, amikor a felső polcról szeretne valamit levenni- akinek mindőnk közül a legstabilabb az anyagi helyzete és egyedül képes élni - tényleg nincs semmi gond. Amikor végül menni akartál, elkísértelek ameddig lehet, aztán elengedtelek.

Azóta hányszor jutott eszembe, hogy óh, ezt majd anyukával megbeszélem,  vagy megkérdezem tőle este,  amikor majd telefonon beszélünk, vagy na, majd hogy fog csodálkozni, ha ezt elmesélem neki... és csak percek múlva jut eszembe, hogy nem fog telefonálni, nem tudom neki elmesélni.

Mama, ha tudnád mennyire hiányzol, hogy a két kezemmel kaparnálak ki, ha ezen múlna, csakhogy itt legyél!
Ez nem igazságos így...
Hatvan évig mindig itt voltál nekem.

Már nincs annyi időm, hogy hozzászokjam a hiányodhoz