Emlékvillanás

Hallgatom Jókai Annát ahogy Paor Lillával beszélget...
Azt mondja, hogy amikor tanított, akkor azt szerette, hogy odaállva az osztály elé érezte, hogy szeretik, mert egy tanár is szeretetre vágyik, és olyan jó dolog volt, hogy amikor tanított, akkor pedagógusnapon mindig ő kapta a legtöbb virágot, otthon mindig tele volt vele kád.

A pedagógusnapi virágról bevillant egy emlék.

Talán második gimnazisták lehettünk, boldog 16 évesek, amikor egy igen fiatal orosz tanárt kaptunk. A gimnáziumban, ahová jártunk, zömében középkorú vagy idősebb emberek tanítottak, pár fiatal volt csak, akik azonnal komoly formát vettek fel, mihelyst tanítani kezdtek,  de a mi orosz tanárunk a fiatalok közül is kitűnt, hiszen Levi's farmerban járt, és óh jajj, zsebes farmer cipője volt. A cipő külső részén volt egy patentos zseb. A tanár úr pár évvel volt nálunk idősebb, de megmaradt lobogó lelkű diáknak, amit mi éreztünk is. Szerettük az óráit, mert nagyon más volt az addigi tapasztalásunk szerinti óráknál.

No, miután nem tudtuk eldönteni, hogy ki  is adja át neki az osztályból a pedagógus -napi virágcsokrot -értsd jól, ki kapja tőle a virágért járó puszit- eldöntöttük, hogy ez már pedig úgy lesz, hogy mindenki kap egy szál virágot, és szépen sorban felállva egyenként adjuk neki át a virágot...

Mi jó bulinak gondoltuk, de amikor az első szál virág után, amit megilletődve vett át (gondolom ez volt neki az első pedagógusnapja, amikor őt ünnepelték) észrevette, hogy jön a következő diák, meg az azt követő, meg az azt követő, egészen a harmincadik gyerekig, akkor könnybe lábadt a szeme, és igen suttogó hangon tudta csak elmondani az utolsó szál virág átvétele után, hogy nagyon köszöni, de nem is gondolta volna, hogy ennyire kedveljük őt...
Pedig de, ennyire kedveltük!