Nem vesztem el...

Szokás szerint van mentségem.

Munka, család, a nap mindössze 24 órából állása (pedig én már régen szóltam, hogy 36 órás napba férne el mindaz, amit meg kéne csinálnom, meg a szükséges pihenőidőm) Tettem a dolgomat, rohantak a napok, mentek a hetek hónapok, ahogy látom itt az utolsó bejegyzést 2014-ből, már az évek is múltak...

Szóval nem vesztem el, csak elvesztettem...

Nem volt beteg, nem voltak fájdalmai, nem volt mit gyógyítani rajta. Ereje és tartalékai végére ért, 91 évesen egyszerűen elfáradt élni. Elaludt, békésen nyugodtan és január 21-én hajnalban 2 óra 13 perckor megállt a szíve is. Fogtam a kezét és néztem, hogy száll el belőle az élet, hogy viszi magával Apuka, akinek aznap volt a születési évfordulója. Átadtam neki. Elvitte őt, születésnapi ajándékként, magának. Legyenek most már együtt mindörökre.

Próbálok magamra találni.  Én megvagyok. Meg az üresség bennem, az is megvan. Mozdulok, hogy veszem a telefont és megkérdezem, hogy ő hogy emlékszik..., a kezem indul a boltban a virágos  polc felé, hogy levegyem azt a kis jácintot, ami majd kinyílik nála és örömet okoz neki szépségével, illatával.... 

Felmegyek hozzá, üldögélek egy kicsit a foteljában, nézem a karácsonyfáját, amit le kéne szedni- de nincs hozzá erőm. Nézem az ajándékait a fenyő alatt, amit csak kibontogatott, de eltenni, használni már nem volt ereje...
Nézegetem a fényképekeit. Úgy örült nekünk, olyan boldog a képeken. Csak remélni tudom, hogy tényleg sikerült megszépíteni az életét.
Eddigi életemben mindig vele voltam. Mindig velem volt, hiába laktunk külön.  

Hogy lesz eztán?


Csukás István ezt a versét még 1962-ben írta.

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!