Május 24-június 3.

Hazafáztunk-áztunk Horvátországból, majd Ausztriából.
Minden nap esett az eső, hűvös volt, minden nyirkos lett, naponta fél-egy órára láttuk a napot, de volt két olyan nap, amikor délután hosszasan sütött.

Közfelkiáltással megállapítottuk, hogy a búvárkodás az egyetlen olyan időtöltés, aminél szinte mindegy, milyen idő van. Sétálni, várost nézni, kirándulni, biciklizni, esőmentes jó időben lehet. Búvárkodni lehet akkor is amikor esik eső, akkor is amikor süt a nap, akkor is ha borús az ég.
Én viszont nem mentem vízbe, mert a tenger 17-19 fokos volt. Ez, meg a borult-esős idő nekem több volt, mint amit el tudok viselni. Kint is fázni, bent is fázni túl sok a jóból.
Diving is fun! - hirdeti a szlogen.Hát, én majd akkor merülök, ha tényleg élvezem.
Meleg vízben, vékony búvár ruhában, melegben.

Most viszont néztem a felhőket, a tenger hullámait, az ég meg a tenger kékjét, beszélgettem kedves emberekkel, ettünk jókat, élveztük a szezon eleji csendet, békességet. Hogy nem kell bezárni az ajtót, hogy nincsenek kerítések, hogy nincs aki ellopjon valamit, amit letettél valahová, az ott is maradt.
Hazafelé Ausztria felé jöttünk, mert a Bruck melletti Grüner See-ben akartunk még merüéno.
Átautóztunk Szlovénián. Spórolósak voltunk és negyven kilométer autópálya használatért nem voltunk hajlandóak kifizetni a 15 eurós díjat, ezért az autópálya mellett futó főúton mentünk. Olyan csodás-szépséges falvak között jártunk, ahol nem volt kerítés a kertek körül, legfeljebb jelzés értékű, legfeljebb sövények választották el a portákat egymástól,  minden völgyben volt egy tavacska, minden virágzott, orgona és akác illat volt mindenfelé és minden csudásan zöld volt, békességes, minden talpalattnyi föld meg volt művelve, sorjázott a kukorica vetés, a korai kalászosok hányták a fejüket, már kezdett sárgállani a kalász itt-ott. Idillikus volt a táj.
Üres határállomás épületek  után egyszer csak már Ausztriában voltunk. 

Ausztriában minden rendben , minden működik, minden ház kellően karban tartott, mindenhol virág nő, például még a buszmegálló oldalára is odaszegeltek két fa virágtartót, amibe virágokat ültettek.
Grazot elérve, egyszer csak  beterelt minket egy alagútba a GPS. Egy nyílegyenes, tizenegynehány kilométer hosszú alagútba.  Amikor a másik végén feljöttünk, Graz már a hátunk mögött volt. Igen kérem, ezek ott, alagutat fúrtak a város alatt, és az átmenő forgalmat ott vezették el.

Vasárnap este szállást kerestünk, közel a Grűner See-hez. A völgyben sütött a nap, mi feljebb mentünk 300 métert, a felhőkbe. Na, ott esett az eső.
Ahogy kiszálltunk az autóból mellbe vágott a masszív istálló szag, ami olyan tömény marhatrágya szagot jelentett, hogy az ember levegőt se akart venni.
Kiderült, hogy a falu legmódosabb gazdájánál szállunk meg, ahol a ház mellett áll az istálló, ahol még az alagsorban is marhák állnak.
Hát kérem, azt hiszem mi megtaláltuk a legbüdösebb helyet egész jó levegőjű Ausztriában. Még szerencse, hogy olyan hideg volt, hogy nem lehetett ablakot nyitni, így a házban egészen elviselhető volt a szag. A szállás persze maga pompás volt, az ágynemű keményített, vasalt, virágillatú, a törölközők vastag, puha, illatos frottírból, minden ragyogott, csillogott-villogott, a házban ment a központi fűtés, és reggel olyan házi tejes, saját köpülésű vajas, levegőn szárított marha sonkás reggelit kaptunk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.
A Grűner See-n persze 8-10 fokos volt a víz, és a tavacska partján olyan viharos erejű szél fújt, hogy megállni se nagyon lehetett. A fiúk persze merültek, én most is inkább a szélvédett teraszon kávéztam a napon.
Akartunk még egy napot maradni és szétnézni a Fertő tó partján, de útközben megint elkezdett esni az eső, és már csak abban reménykedtem, hogy Burgenlandban még találunk nyitva szamóca árust...
Találtunk.
Két,  faháncsból készített kosarat öleltem magamhoz az esőben és menekítettem be a kocsiba. Az autóban ölbe vettem az egyiket és szépen befalatoztuk menet közben az  eső-mosta eper szemeket. Majdnem az egész kosárral.
Aztán este fél kilencre hazaértünk.