2013. május 18., szombat

Úton útfélen


Nagyanyám mondta annak idején, hogy fiam, az ember gyakran úgy jár, mint még sose!

Már amikor kikanyarodtam az autópályára éreztem, hogy valami bizonytalanság van bennem. Akkor menjünk lassabban, óvatosabban, kifejezetten figyelmesebben vezettem. Kis idő elteltével ügyfelek kerestek telefonon, ami nem gond, mert fülhallgatóval minden további nélkül beszéltem velük. Aztán  eszembe jutott, hogy egy régen esedékes hosszabb telefont kell elintéznem a volt férjemmel, egyeztetve bizonyos dolgokat, gyerekekről, lakáseladásról, családtagokról.
Hát itt a ragyogó alkalom, ráérek, laza a forgalom, szép az idő, kellemes a hőmérséklet, a frissen fóliázott ablakokon nem tűz be a nap, nem éget, minden szuper.
Már vagy tizenöt perce  beszélünk, amikor arra leszek figyelmes, hogy te jó ég, hol is járok? Megnyugszom, a mikor látom a kilométer jelzőt, 132. Ok, akkor mindjárt ott leszek a 112-nél- ahol letérek. Beszélünk tovább, megállapodunk a közösen elfoglalandó álláspontról, mikor egyszercsak felkiáltok, te jó Isten!
Mi az, mi történt, hangzik az ideges kérdés. Baj van?
Itt vagyok a Miskolci lehajtónál!
De hát hova mégy?
Hát K-ra dolgozni... 
Nem Pestről indultál?
De.

Jó ötven kilométerrel túlmentem a lehajtón, ahol  legalább öt éve minden héten kétszer fel illetve lehajtok az autópályára.
Láttam én, hogy nem igazán ismerős a táj, de mostanság olyan gyorsan változik a táj képe, hogy pár nap eltéréssel sem ismerni rá, kilombosodtak és virágzanak az akácok is, minden vetés megnőtt, így aztán azzal altattam el a gyanakvásomat, hogy  egy hete jártam erre, megnőtt minden...

Nincs mit tenni, vissza kell menni. Így aztán szépen  lehajtottam Debrecen felé , majd felhajtottam Budapest felé és indultam vissza.
 Most már résen leszek, mert áradásul visszafelé nem is igazán ismerem az utat, hiszen én a 12-112 km között szoktam közlekedni, a 148-112 közötti részen csak ritkán járok.
Hohó itt a kiírás, Füzesabony felé letérő, ez lesz az, a másik irány meg nyilván Tiszafüred lesz. Index, lefelé a sztrádáról.
Hát jól van, hogy a  másik oldal felől jövök, de ez itt tök ismeretlen.
Nincs is felüljáró az autópálya felett, nincs is út a másik irányba.
A francba, megint eltévedtem.  Hát persze, a 114-nél jöttem le...
Az út keskeny, nincs becsatlakozó út, a szembeforgalom nagy, nincs lehetőség megfordulni, a régi hármasra visz az út...
Szégyenszemre vegyem elő a GPS-t? Hát ne már...

Két balkanyar és megfordulás után megtaláltam a 112-nél lévő felhajtót,  a felüljárót és megkönnyebbülve tapostam tovább a gázpedált a Tiszafüred felé menő úton.

Tanulság: nem árt, ha az ember  tudja, hogy ha egy sztrádán  a 112 km-nél szokott felhajtani és 12-ig megy el, akkor visszafelé a 12-től a 112-ig kell csak elmenni. És ha már a 132-nél jár akkor nemhogy nemsokára nem éri el a 112-őt, hanem attól 120 km/h sebességgel távolodik.
Továbbá azt sem árt, ha az ember tudja, hogy most jön-e, vagy éppen megy.

A vége az lesz, hogy egyszer tényleg szembetalálkozom önmagammal...











Nincsenek megjegyzések: