Az új évszám a közös blogunkban 1979.
Végzős egyetemista voltam, otthon voltam már a városban, nagyon is . Mindent ismertem, mindenkit ismertem, aki fontos volt -és engem is mindenki ismert, aki nekem számított.
Az életem már évek óta olyan környezetben telt, amilyet csak kívánni akarhat magának egy ember. Azzal foglalkozhattam, amit szeretek, hasonló érdeklődési körű, hasonló korú, hasonló elképzelésekkel bíró emberek között.
Nem volt éjszaka hogy ne lett volna programunk, mindig mentünk valahova, mindig volt valahol buli, amit nélkülünk nem tartottak volna meg, törzsvendégek voltunk a Virágban a Klauzál téren, a Hágiban ismertek a pincérek, a Brnói-ban megkaptuk a mindig "Foglalt" táblás asztalt, estefelé a Royal Drink Bárban mindig szorítottak nekünk helyet legalább a bárpult mellett - érdekes akkoriban még mindig fullos telt ház volt mindenhol- és tízkor, amikor bezárt a Royal drink, a Széchenyi tér is gyakran lejtett Szeged bár felé...
Nagy komoly és fontos dolgokat vitattunk meg mindig és mindenhol, és a röhögéstől fuldokolva nyeltük a könnyünket, amikor a a kisteleki állatfelvásárló sráctól, akinek WV Passátja volt, és azzal járt be a Royalba esténként, azt találta kérdezni a haverja, R Miklós éppen szakvizsgázott fenegyerek, amikor találkozásnál kezet nyújott neki, hogy mond csak nem szaros a kezed? Mire a kisteleki hmcs ( helyi menő csávó) azt válaszolta, hogy na, hány arany gyűrűt húzzak az ujjamra? És nem értette, amikor Miki csak annyit mondott neki, hogy attól még szaros marad...
Aztán már a négyzetméter kisfröccs mellett csak annyi volt a hozzáfűzni való, hogy "Azt nem-e lehetne-e mondani, hogy csááá?"
Persze bejártunk az egyetemre is, ott ültünk a szemináriumokon, gyakorlatokon, mentünk tudományos diákkörbe, meg a miénk volt a Lófara is. (A lófara tulajdonképpen az első világháborús lovas szobor emlékmű mögött álló jogi kar és mellette lévő szecessziós palotában üzemelő kocsma hívószava volt)
Fiatalok voltunk, tele voltunk szerelemmel, élveztük az életet, feszített bennünket a szakmai becsvágy, a várakozás, hogy most majd mindjárt elkezdődik az igazi felnőtt életünk.
Készültünk arra, hogy rövidesen megváltjuk a világot!
Azt hiszem életem egyik maradéktalanul boldog éve volt 1979.
Az év kedvenc vicce volt, hogy hogy fogják húsz év múlva hívni a Lenin körutat?
Mire a kérdezett visszakérdez: Hogy?
A válasz erre csak annyi volt rosszalló fejcsóválással: nana... ennyire nem bízol a rendszerben?
A slusszpoén meg az volt, hogy alig több mint tíz évet kellett csak várni és megtudtuk.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Royal Drink bár... juj...
A Royalban dolgoztam tavaly és idén nyáron... tudod hány ember jött be, hogy akkor most hogy nyitva a szálloda az étterem, meg a bár is nyitva lesz? Ló----t. Tudnék mesélni, hogy mi mindenre kellett odafigyelnünk, hogy spóroljunk... inkább hagyjuk... de egy kicsit irigy vagyok, hogy te azt még láthattad...
Nahát, a lányom is dolgozott ott pár éve, amikor a Jánosi Gyuri volt a főnök, sőt a volt férjem is, ő volt ott a főportás 85 előtt, amikor a Jánosi Gyuri is még az csapatában dolgozott, mint portás...
Lám-lám kicsi a világ!
A Drink Bár pedig valóban fogalom volt. Egy testvérpár vitte, persze akkoriban mindketten alkalmazottak voltak nem volt olyan vállalkozósdi mint később lett, két jó negyvenes nő volt, Terike volt az egyik, Borika a másik. Mivel sokan nem tudták hogy melyik melyik, ezért az egyszerűség kedvéért csak Terikeborika voltak mindketten. Olyan jó barátságban voltunk velük, hogy ha új fiú volt a jelentkező, akkor biztos, hogy egy korai randevút a Royal Drinkbe beszéltünk meg velük, hogy Terikeborika szemrevételhesse őt, és aztán elmondja hogy ismeri-e, és hogy mit lehet róla tudni. Mint az éjszakában járatos emberek sokkal jobb szemük volt mindenre, mint nekünk, huszonéves lányoknak.
Akkoriban olyan jó barátságban voltunk, hogy Teri még az avatásomra is eljött. Borika éppen dolgozott...
Megjegyzés küldése