Évek és emlékek - 1984

Bikfic szervezésében páran közös blogot írunk, egy - egy év emlékeiből. Az első év 1984 lett. Íme az én emlékeim:

1.

Kinyitom a szemem, és egyedül vagyok az ágyban. Tényleg egyedül. Az elmúlt hetek fullasztó időszaka után végre könnyedén veszem a levegőt. Hallom az ablakon beszűrődő hangokat, a szomszédos iskolában éppen szünet van, és a sok gyerek, a még élénken emlékezetében élő nyári szünettel igyekszik az iskolai óraközi szünetben, még egy kicsit visszalopni magát nyárba.
Csak ne kéne felülni.
Aztán csak nézem, nézem, és alig hiszek a szememnek.
Mostantól végérvényesen megváltozott az életem. Karomban tartom azt, aki belőlem van, egy valódi, igazi, hús-vér kisgyereket. Az én gyerekemet. Olyan hihetetlen az egész.
Emberek, ez itt az én gyerekem! Értitek? Gyerekem van! Nekem!
Anya lettem.

Hát ez volt 1984 legnagyobb eseménye.


2.

Tényleg! Hó.

Addig a tél csak nevében volt tél, jó idő volt, előző év karácsonyán szenteste napján mintha 18 fok lett volna, mert arra emlékszem, hogy ballonkabátban mentünk karácsonyi vacsorára az anyósomhoz.
Azon a télen kegyes volt az időjárás, éreztük a globális felmelegedést, kellemes jó idő volt, alig fagyott, hó nem is volt .

Aztán egyszer csak nagyon nagy hó lett.
Akkora, hogy Szegedet betemette.


Mint minden akkori fiatalnak nekem is első autóm egy Trabant volt. A férjem már eladta az ő Zsiguliját, és a Trabanttal jártunk. Már nem dolgoztam, mert ahogy kiderült, hogy gyereket várok, azonnal felhagytam a napi 150 km autózással, bocsánat Trabantozással, mert reggel 75 kilométert oda, délután meg vissza, nem lehetett bevállalni várandósan.

Egy hajnalban arra ébredtünk, tombol a szél, hogy nincs áram és közben zuhog a hó. Pedig már - ha jól emlékszem talán február volt.
Az elemes kisrádió gombját tekergetve aztán kiderült, hogy Szegedet körbezárta a hó, minden út járhatatlan, hófúvás mindfelé, méteres hótorlaszok az utakon.
De a férjemnek eszébe jutott, hogy a munkahelyén, a szállodában az éjszakás portás biztosan nem tudja bekapcsolni a tartalék áramforrást, mert azt sem tudja, hogy ilyen van, vagy nincs. Így aztán hajnalok hajnalán a pizsamájára sínadrágot húzott, felvette a báránybéléses kabátját, sísapkát-kesztyűt öltött, kihányta a Trabantot a hó alól és elindult az Északi Városrészből a Kölcsey utcába.
Hazatérve elmesélte, hogy a Széchenyi téren és a Kárász utcán autózott végig, ott ahol egyébként ki van tiltva a forgalom, mert a sétálóké az egész.
Hát most nem sétált senki, sőt rendőr sem járt arra.
Én meg otthon rettegtem. Én ugyan melegben, jó helyen, a több napi élelemmel ellátott lakásunkban voltam, de mégis félelmetes volt. Olyan őrjöngő szelet sose hallottam azelőtt.

Nézzétek csak: ezt írta erről az évről a Délmagyarország.

A kép Somogyi Károlyné képe a Délmagyarországból.

3.

A nyarakat mindig az úszóházon töltöttük. Panelban laktunk, ahol nyáron pokoli meleg volt, így aztán reggel lementünk az úszóházra, késő éjjel meg hazamentünk. Ebben az évben is így volt, azzal a különös ajándékkal, hogy én táppénzen voltam, pedig csak gyereket vártam, de a vidéki munkahelyem miatt a körzeti orvos úgy döntött, hogy van nekem rizikó tényezőm anélkül is, hogy napi Trabantozásra adnám a fejemet.

Tehát szabad voltam mint a madár. Egy szép, nagy, egyre terebélyesedő madár...

Szóval úszóház. Ez egy olyan hajó, ami pontonokon áll, és amelyiknek a közepe lyukas, ott a kosár, amiben az úri közönség fürdőzhet. A kosár már nem valós fonott kosár, mint volt valamikor, hanem deszkákból készített medence, aminek a deszka közein átfolyik a Tisza. Ezt a medencét esetenként kiemelik, hogy a folyó hordaléka ne halmozódjon fel előtte. Aztán persze megszüntették ezt a fürdési lehetőséget, szétszedték a kosarat, és ledeszkázták a helyét.

Az úszóházon mindenkinek kabinja van. Nem kell fürdőruhával, papuccsal törölközővel felszerelkezve lemenni, mert mindent szépen otthagyunk a saját kabinunkban. Jó dolog volt ez, mert akinek volt egy szabad órája ebédidőben, az csak leballagott az úszóházra, felvette a fürdőruháját, úszott egyet a folyóban, letusolt, ivott valamit és szépen visszament dolgozni.

Az úszóházon mindig volt valaki, akivel beszélgetni lehetett, ott sose volt egyedül az ember. Mindenki ismert mindenkit, jó barátságban voltunk.
Olyan összetartó társulat voltunk, hogy hétvégenként közös főzéseket rendeztünk, hogy ne otthon kelljen a melegben főzőcskézni, összeadtuk az árát, aki éppen ráért bevásárolt, és közösen megfőztük. Aztán persze a közös főzés, evés-ivás esti bulizásba csapott át.
Közösen jártunk kirándulni, béreltünk egy hajót, és felmentünk a Tiszán Mindszentig, ahol bográcsoztunk egy jót.
Aztán közösen jártunk augusztusban táborozni Ányásra. Kint sátraztunk hetekig a Tisza parton,
voltak motorcsónakjaink, kis ladikok Thümmer motorral, a fiúk horgásztak, főztünk, fürödtünk a Tiszában, ha nagyon meleg volt, akkor a csónak farára kitettük a tálkát, amiben a halászlé volt, és beleheveredtünk a vízbe, és úgy ebédeltünk.
Amikor hazajöttünk, akkor nemcsak a naptól, hanem a kosztól is feketék voltunk, hiszen csak a Tiszában fürödtünk.

Szóval úszóház volt a nyári élet színtere. Ott voltunk naphosszat oda jártak a színészek az operaénekesek, balettosok, a múzeum igazgató, az MSZMP admininsztratív osztályának vezetője, a főiskola tanára, a gimnázium igazgató, a fogorvos, az ügyvéd, a kisiparos, az orvos, a klinikai professzor, a nyugdíjas elmegyógyász, az IBUSZ vezetője, dolgozója, a Hungária szálloda igazgatója, a Royal főportása, a hazalátogató fővárosi színésznő, az éppen akkor pécsi szinésznő, aki rendszeresen egy papagájkalitkával érkezett az úszóházra, az elszármazott humorista, akinek az egész családja az úszóházon volt törzsvendég, a kajakos, a kártyás, a dominós, a kismama, a nagymama, a családok három generációja, mert a gyerek, amikor már neki is gyereke lett, szépen visszaszokott az úszóházra mert a gyerekeknek csak ott volt az igazi jó helye. Mert minden gyereknek le kellett esni a tetőre vezető meredek lépcsőről legalább egyszer...

Úszóház a Tiszán.Ez is Somogyi Károlyné fényképe a Délmagyarországból.

Amikor aztán eltelt a nyár, és az úszóházat is a téli kikötőbe vontatták, akkor nagyon hiányzott nekünk a napi úszóházra járás.
Mindig örültünk, ha a városban egy-egy úszóházi ismerőssel találkoztunk, ilyenkor mindig számba vettük, hogy mennyi idő van még hátra tavaszig, amikor megint itt lesz az úszóház.

Egy ilyen téli találkozás alkalmával, amikor talpig irhabundában vásárolunk egy vevővel teli soother's fotósboltban, Feri, a régen látott úszóházi ismerős ovációval fogad, és nagy hangon mondja, hogy jajj Klárika, hát így felöltözve meg se ismerem! A levegő egy pillanatra bentrekedt, kínos csend lett a boltban, és kíváncsi szemek fürkésztek bennünket azonnal.
Hát Ferikém, ha tudom hogy találkozunk isten bizony fürdőruhát vettem volna fel, legalább a bunda alá!


4.

Hát most jut eszembe! Nekem ebben az évben volt az esküvőm is.

Amikor először levitt magával az úszóházra, az ismerősei kíváncsian méregettek, kóstolgattak, hogy ki vagyok, és hogy kerültem oda. Néhány alkalom után, amikor már látták, hogy lehet velem beszélni, benne vagyok a bulikban meg a beszélgetésekben is, Oti, a szabadszájú, azt találta nekem mondani, hogy 'tudod, az Andriska nem az a nősülős fajta'. Hát egy ilyen kijelentésre mit lehet mondani? Az ember sejtelmesen elmosolyodik, kicsit megrántja a vállát és csak annyit mond: Hát, majd meglátjuk! ( én nem emlékeztem erre a párbeszédre, de Oti állítja, hogy így történt)

Már együtt éltünk pár éve, már gyűrűs menyasszony voltam, de esküvő kitűzése még nem járt a fejünkben, csak annyi,hogy hát majd... De amikor gyereket vártunk, akkor mégis úgy döntöttünk, hogy akkor most gyorsan össze kéne házasodni.
Annak idején nem volt még annyira elfogadott, hogy valaki egyedülállóként és ne férjes asszonyként szülje meg a gyerekét.
Nem akartunk világraszóló esküvőt, de nem lehetett megúszni, hogy az ismerőseink ne tudják meg. Legelőször ott buktunk le, amikor egy hónappal az esküvő előtti bejelentkezéshez a nálam lévő személyi igazolványát visszaadtam a vőlegénynek, és ez persze este a Vakegérben volt, mert a mikor benyúltam a táskámba kezembe akadt, és gondolkodás nélkül a kezébe nyomtam.
Persze azonnal tudta mindenki, aki látta, hogy ez mit is jelentett.

Így aztán a tanácsházára meghívtuk az ismerőseinket, a kollégákat és szépen tele is lett velük a nagyterem.
Akkor divatos volt, hogy az ifjú pár, a tanúk meg anyakönyvvezető pezsgővel koccint az esküvő után. Én meg úgy gondoltam, hogy ha már koccintás van, akkor én szivesebben iszom a barátaimmal, így aztán Kálmán barátunk a Tiszából kitelepült, hozott egy ruháskosár pezsgős poharat, néhány pincért, meg vagy két láda pezsgőt, és mire a koccintásra került a sor, tálcákon végigkínálták a közönséget, hogy együtt emelhessük poharunkat.

Aztán úszóházi és egyéb ismerősöket egy kártyával értesítettük, hogy szíves tudomásukra hozzuk, hogy összeházasodtunk.

Több gratuláló levelet kaptunk, de egyetlen, igen emlékezetes levelet őrzünk, melyet az egy generációval előttünk járó barátunktól- a fentebb említett Oti apósától- kaptunk, és így szólt:
Tudtam! Tudtam, én mindig tudtam! Legyetek nagyon boldogok!

Aztán ez úgy is volt. Egy darabig...
...a válásom majd egy másik évszámhoz kapcsolódik, de addig még sok -sok év telik el.