Egy boldog ember

Nem vesztem ám el!
Az úgy volt, hogy múlt héten szombaton osztálytalálkozóm volt.
döbbenetes élmény volt évtizedek után találkozni azokkal, akikkel éppen csak kamaszodni kezdtünk. Meglett családapaként, és öreges, vagy éppen fiatalos férfiként, nőként viszontlátni az osztálytársakat.
Három tanárunk tudott eljönni. Az harmadik osztályos tanító nénik, akibe akkor egyemberként szerelmes volt az egész osztály, minden kisfiú és kislány, mert gyönyörű volt, fiatal volt, kedves volt, és szeretett bennünket. Előtte az első osztályban anyánk korabeli nő tanított, aki ráadásul éppen gyermeket várt, és az évet már nem tudta velünk befejezni, a másodikat egy nagymama korú és külsejű tanítónéni, akinek talán mi voltunk az utolsó osztálya, és akkor harmadikban jött egy Domján Edit szerű tünemény. Most tudtuk meg, hogy neki mi voltunk az első osztálya, és mi tettük biztossá a sejtését,amit diploma után még nem érzett biztosan: hogy tanítania kell, mert tanítani jó. Most is decens szépasszony, és ennyi év után is néven szerint szólított legtöbbünket.
Az osztályfőnökünknek (akinek szokatlan szakpárja volt: ének és történelem) is mi voltunk az első osztálya.
Szokta is mondogatni, hogy az első szerelem, az első osztály feledhetetlen. Pedig az ő keze alól is gyerekek százai kerültek ki, volt ő aztán igazgató, írt és lektorált tankönyveket, most meg úri passzióból leköltöznek nyárra Rezibe, és hogy nehogy unatkozzon, ott vezet kórust a helyiekből -általa- verbuvált asszonyoknak...

Ennyi iskola évvel a hátam mögött, amit nem csak mint diák, hanem mint szülő is eltöltöttem különféle iskolákban, különféle pedagógusokkal, fájó szívvel állapítom meg, hogy elment nyugdíjba, és kihalóban van az a tanár korosztály, aki nemcsak jelen van az iskolai órán, hanem tanított is, és a kötelező tanórákon túli jelenlétével is emberformáló erő volt. Szervezett ő szakkört, örsi foglalkozást, iskolai énekkart, volt az osztályból kamara kórusunk, triónk, hangszeres kisegyüttesünk, jártunk kórustalálkozókra, énekeltünk együtt a többi iskola kórusával, nyertünk mindenféle versenyeket, történelmi vetélkedők sorozatát csináltuk, faliújságot írtunk, kiflit árultunk az iskolai szünetekben, öregek otthonát patronáltuk, névadókon esküvőkön szerepeltünk, szocialista-brigád gyűléseken adtunk műsort, a honvédséghez jártunk csapatgyűlésekre, mindenféle vállalat, ktsz. patronált bennünket, évente táborozni jártunk, amit ezek a patronáló szervezetek, meg a szülők készítettek elő, adták rá a helyet, sátort, élelmet. Jött, szervezett, buzdított, velünk élt, fontosak voltunk neki, élete részét képezte a velünk való együttlét.
Nem voltunk magunkra hagyva, mint a mai gyerekek.

Az osztálytársak közül csak két nő az, aki háziasszonyként éli életét, az egyik érettségi után férjhez ment egy szobrászhoz, és neki biztosította a zavartalan családi hátteret, és segítette és segíti a művész hátterének szervezését. Maradéktalan boldognak tűnik, elégedett, és az letelt évtizedek alatt szinte semmit sem változott.
A másik nő a kozmetikus szakmáját hagyta ott, amikor másodszor férjhez ment, és maradt végleg otthon a gyerekével. Ő sem tűnt nagyon stresszesnek...
A fiúk közül a fő szervező életútja a legkülönösebb: huszonévesen komolyan elkezdett azzal a gondolttal foglalkozni, hogy mi végre élünk a világon, és a válaszkeresés közben egyszer csak lutheránus pap lett belőle. Most egy kis közösséget vezet a Nyírségben, és annyi szeretet, békesség és emberség árad a személyéből, hogy felfoghatatlan honnan veszi ehhez az erőt.
Azt mondta, azért lett pap és aztán azért ment a Nyírségbe, mert úgy érezte, hogy ha nem azon a helyen van, ahová őt szánták, akkor biztosan nem lehet boldog.
Nahát, ő most egy maradéktalanul boldog és elégedett ember képét formázza. A helyén van.

És mi, a többiek? Mi a helyünkön vagyunk?