Kántor Sándor

Nem a Nagykunság fővárosában élt világhírű fazekas mesterről van most szó, hanem a Kaposvár mellett élő egykori világklasszis röplabdázóról, aki ma a magyar röplabdaszövetség elnöke.
Vele hallottam ma egy riportok a Kossuth rádióban, útban hazafelé.
Végre egy elégedett, boldog ember! Mesél az életéről atyai barátjáról, aki életre szóló tanácsokkal látta el, céljairól, hogy hogyan tervezte meg életét, és hogy hogyan érte elé céljait. Jó hallgatni.
Manapság boldog, elégedett ember ritka, mint a fehér holló.
Aztán meséli, hogy évekig röplabdázott Németországban, ahol állampolgárságot szeretett volna kapni, hogy játszhasson a világbajnoki meccsen, de nem ő kapta meg, hanem egy másik magyar, és hogy a csúfos eredménnyel zárult selejtező után hétfőn reggel üzentek érte, hogy menjen az állampolgársági kérelem ügyében. De nem ment. Köszönte, nem kérte. Így évtizedekkel később is azt mondta, nem akart szamár lenni a ló helyett.
Aztán mesélt Olaszországról, és Japánról, ahol szintén játszott. És aztán hazajött. Hogy ne maradjon le, amaikor a lánya balettvizsgája van, vagy hogy ne csak egy telefonbeszélgetésből értesüljön arról, amikor a fia az első gólt rúgja az iskolai focicsapattal a vasárnap délutáni meccsen.

Most a feleségével két nagy gyerekével él vidéken, és boldog. Szeretné a magyar röplabdát felvirágoztatni. És azt is mondta, hogy most a röplabdázást befejezte, és golfozik. És majd talán azzal kijut az olimpiára is.

Tanítani kellene, amit ez a boldog ember véghezvitt: hogy az élet tervezhető, és a kitűzött célok elérhetőek.
Mi meg csak élünk itthon várjuk, hogy valami történjen, mert ha ez történik, akkor így teszünk, ha meg az történik, akkor úgy csinálunk. És csak megesnek velünk a dolgok, sodródunk...

Arcvonások, MR.1 ma 23:05 ismétlik, vagy meghallgatható az interneten itt.