2009. június 28., vasárnap

Biograd n.m., Razanj, Krk.

Biogradban is voltunk négy napot, nos, ez a város már nagyban különbözik az északon lévő nagyobb városoktól, jobban délszaki, mediterrán. Pálmafás, leánderes, hibiszkuszos. A tenger kékebb, a Cornátok közelsége sok sok apró szigettel szabdalt partközeli vizei, és nem utolsó sorban a Dolfin DC mindig mókára kész vezetőjének, Andynek a személyisége szabta meg a négy nap irányát. Szépséges víz, produkciót bemutató delfincsapatok, jókedv, jó hangulat, és a nyaralási érzet kialakulása volt jellemző. kezdett nem foglalkoztatni, hogy mit nem végeztem el az irodában, és elkezdtem éjszakánként álmodni. Nálam ez a teljes kikapcsolódás kezdetének jellemzője. Én évközben nem szoktam álmodni, vagy csak nagyon nagyon ritkán. Nyilván köze van ehhez annak a sajnálatos ténynek is hogy egyébként későn, vagy inkább korán fekszem le. Éjfél előtt sose kerülök ágyba, de gyakrabban ér ébren az egy óra, vagy a hajnali fél kettő is.
Itt meg nem volt tv. a szobában, besötétedett, a könyv amit vittem magammal, hogy majd olvasok, gyakran a második oldal után az orromon landolt, és már tíz után aludtam. Szóval volt időm álmodni, és emlékeztem is rá minden reggel. Kellemes álmaim voltak.


Biograd Na Moru ( Fehérvár, a tenger mellett) maga is megér egy nyaralást!

Andy búvárbázisa pedig mindenféle búvárigényt képes kiszolgálni, a technikai búvárok spéci gázkeverékeitől kezdve a szimpla nitroxig, ki mit kíván.
Andy, több nyelven prímán beszélő búvároktató, aki maga is részt vesz minden merülésen, - ami nem jellemző minden bázisvezetőre, valószínűleg mert ő szeret merülni. Gyönyörű fényképei is vannak, mert nem mellesleg jó fotós is. Legutóbb meg is nyerte a www.divecenter.hu havi fotós versenyét, és a nyereményét is magunkkal vittük, és átadtuk neki.
A merülések szokásos adriai merülések voltak, sziklahalakkal, polipokkal, gorgóniákkal, sajnos macskacápát nem láttunk és cápatojást sem találtunk.
Pedig nagyon szerettem volna olyan cápatojást látni, amit egy lámpával átvilágítva a benne fejlődő kis cápa is láthatóvá válik.
De nem láttunk.

Razanj pedig, a békés, álmaink netovábbja nyaralást adta. Kis falu a főútról letérve vagy 10 km-re van a tengerparton, közvetlen vízparti búvárbázis, már a neve is kellemes érzetet kelt: Nagy Kékség. És tényleg. A teraszról meg a hálószobából a nagy kékség látszik. A bázis tulajdonosai egy házaspár,Tóth István és felesége, meg a lányuk, akik Nyíregyházáról költöztek le Razanjba, és szívvel lélekkel csinálják mindazt, amitől a vendég jól érzi magát. Olyan érzése van az embernek, hogy tudom, hogy a végén fizetni fogok minden szolgáltatásért, de adott pillanatban azt érzem, hogy kedves, régről ismert barátainknál, szívesen látott, örömmel kiszolgált vendég vagyok. Főznek rám, kínálnak, hogy kérek-e még süteményt, igyak még egy pohár bort, kóstoljam meg a fehérbort is, közben úgy beszélgetünk el, mint akik ezer éve ismerik egymást.
Marcsi jól, és egyszerűen süti, főzi a helyi ételkülönlegességeket, a bárányt, a polipot, a grillezett oldalast, halat, csevapot.
És persze, használjam csak a mosógépét, csak tegyem be a holmijainkat, majd ő beindítja, és szól, ha kész van. És friss tengerillatú ruhákat szedtem be a délután öt órai tergetés után este, szárazon.

Wááá, ide még vissza akarok menni. Meg tudnám szokni.

Amikor elköszöntünk, akkor mesélték, nem kis büszkeséggel, hogy sűrűn előfordul, hogy a vendégeik, a búcsúzkodás után csak a falu közepén lévő kisboltig jutnak el, ott megveszik az útra való vizet, és visszaszólnak telefonon: Te Marcsi, mi lenne, ha még visszamennénk vagy három napra, tudsz szállást adni?
És persze, Marcsi tud.


Krk már kevésbé tetszett. Ez egy zsúfolt, emberektől hemzsegő olyan hely, ahol mindenki teljes erőbedobással nyaral.
Szarka Géza búvárbázisa a Buborék a tőle megszokott jó színvonalat képviseli, az apartmanháza jól megépített, és zsúfolásig telt kedvelt nyaralóhely. Gézával esténként borozás közben hatalmasakat beszélgettünk, meghánytuk vetettük a világ dolgait.

Meleg volt. Nagyon meleg. A közelgő bóra már érződött.
Parti merülésünk volt a Glavotoki kemping melletti parton. Semmi különös nagy dolog a merülésen nem volt, találtunk polipot, egy üres borosüvegben lakó szarvacskákkal rendelkező kis halat, aki kíváncsian kukucsolt ki az üveg száján, és jól elvitt minket az áramlás, úgyhogy szép hosszan uszonyoztunk vissza a part mellet az öbölbe.
A parton megettünk szendvicseinket, és már az almánál tartottunk, amikor kitaláltam, hogy a parti úton sétáljunk ki a szirtfokig, nézzünk szét.
A parti apró, éles köves mezsgyén a második lépésnél, amikor a jobb lábam sarkát letettem az útra, de már a bal lábam is a levegőben volt, a jobb lábam alatt megindultak a kövek, és a bal lábam feje, ami a talajra már merőleges volt szépen visszabicskázott, és én, bár igyekeztem kissé jobbra vetődni hogy letehessem a kezem, teljes erőből rázuhantam a kifordult bal bokámra, és egy torz mozdulatba merevedne akkorát estem, mint a búza ára a nagy gazdasági világválság idején.

Commandante rémült arcára emlékszem, ahogy visszafordult, és látta, amit látott.Rettegve kérdezte, hogy eltört-e valamim? Mondtam, hogy azt még nem tudom, miközben üggyel bajjal igyekeztem kiszabadítani az alám került bal lábamat, két kézzel igazgatva vissza rendes állásba.
A bőr lenyúzódott róla a lábfejemen és a lábszáram belső részén a térd alatt.
Az első gondolatom az volt, hogy Uramatyám, eltört a bokám!
Mondtam, hogy fel kéne valahogy állni, de egyedül nem tudok, lépjen egy lépést hátra, és nyújtsa a kezét, ne húzzon, csak tartsa a karját, hogy kapaszkodni tudjak.
És felálltam.
És ránehezedtem a bal lábamra. És elbírt. És tudtam járni, és nem tört el.
És nem szakadtak el szalagjaim se.
Fájt, de nem volt vészes.
A lenyúzódott bőröm sokkal jobban égett, mert lement a bőr a jobb combomon, meg a jobb könyököm is. De érdekes, hogy csak a felső rétege. Nyílván amiatt, hogy előtte jól felázott, mert vagy 67 percig voltunk vízben.
És a bokámat is valószínűleg az mentette meg, hogy a merülés végén intenzíven kellett uszonyozni, és jól bemelegítettem ezzel a mozgással a boka ízületemet, és a szalagok nem szakadtak, csak nyúltak.

Kicsit bedagadt, de nem volt vészes. Ültem az árnyékban, míg a többiek merültek, és Szentpéter halat láttak.

Este vizes borogatást kapott, meg aloe vera gélt.
És másnap hazavezettem több mint 700 kilométert.
És csak kicsit sántítok.
És most egy hét után azért jobban fáj. De tornáztatom, mozgatom, használom. Mert dolgozni persze el kellett mennem a múlt héten...

Hát így esett.

1 megjegyzés:

s@só írta...

hmmmm....Biográd? Szeretem. A sok virágért, a kicsi óvárosáért. Könyves Kálmánért.A buszpályaudvar melletti tüneményes kápolnájáért. A parti korzó színes éttermeiért. Azért, mert tudsz parkolni. Azért, mert ha sokan vannak, akkor sem tömegnyomornak tűnően vannak sokan. És azokért, amit leírtál róla.
Razanj? Még sohasem, hamarosan talán...