Nemzeti Ünnep.
Régen kötelező volt. Mentünk, mert muszály volt. Műsort adni, szerepelni, zászlót tűzni, szigorúan egy vöröst a nemzeti színű mellé, énekelni az Internacionálét meg a Hazádnak rendületlenül-t. Aztán egyetemi évek alatt ki távol tartotta magát a tényleges, balhés eseményektől, ki meg részt vett benne.
Tudtuk, hogy március 12-13. éjjelén kiket szednek ki az ágyból és állítanak elő és tartanak őrizetben 72 óra erejéig.
Aztán egyszercsak megváltozott a világ. Mentünk a március tizenötödiki ünnepségre, önként, mert már nem volt kötelező, szabadon, mert már nem kellett félni a csendes, ámde megfellebbezhetetlen megtorlástól, elővettük az összegöngyölt, becsomagolt évtizedes nemzeti színű zászlót, kitűztük házainkra, a rozsdás zászlótartóba, egyedül lobogni, toltuk babakocsiban a gyerekeinket, integettünk a nemzeti színű zászlóval, büszkén szavaltuk a Talpra magyart, és bizakodva fordítottuk arcunkat a márciusi szeles napsütésbe.
Végre megváltozott a világ.
A Lenin körút is Tisza Lajos körút lett.*
Kezdett olyan lenni, mint amilyet akartunk.
Aztán később a gyerekeinkkel már nem mentünk. Nekik meg ugyanúgy kötelező volt, szavalni, táncolni, műsort adni. Az iskolai ünnepség ugyanabból a műsoros forgatókönyvből készült, ( hát persze, a tanárok ugynazok maradtak, mint nálunk voltak, és az ünnepi forgatókönyből is csak az internacionálét kellett kihagyni) és ugyanúgy zajlott, mint régen.
Aztán már nem is tudom pontosan mikor, kezdett a hatalom újra ugyanolyan arrogáns lenni, mint régen.
Nekem már nem kötelező ünnepségre menni.
Már nincs is kedvem.
Nincs kedvem kevlárba öltözött rohamrendőrök sorfala között, vállalkozó biztonsági cég embereinek bemutatni a kézitáskám tartalmát, átadni az ásványvizes üvegemet,
és a háromszoros kordonon túlról nézni a cirkuszt. Nem tetszik a hajdani forradalmárok szánalmas mai arca.
Nézem a tévét.
És fáj a szívem.
Én már nem csinálok forradalmat. De szavazni még elmegyek, és azt fogom támogatni, aki kiutat mutat ebből a mélységesen mély reménytelenségből.
Csak gyorsan.
Mert jobb szeretném a szavazatomat itthon, és nem valamelyik magyar nagykövetségen leadni.
* utalás a hetvenes évek végi kérdésre, mely szerint tudod-e "hogy fogják húsz év múlva a Lenin körutat hívni? A tanácstalan nemleges válaszra pedig az volt a felelet: Nana, hát ennyire nem bízol a rendszerben?"
És bizony Szegeden jó tíz év múlva a Lenin körutat már újra Tisza Lajos körútnak hívták.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
...szép ez az írás...
én a tévében sem nézem és nem mentem ünnepségre sem... mert, dolgoztam reggel 6-tól este 6-ig, meg különben sem...és a múlt év március 15-én is ugyanígy jártam.
Egy régi verssel emlékeztem, magammal a kokárdámmal.Tavaly is.
És szavazni én is elmegyek, dacból és csak azért, hogy megmutassam... csak nem tudom kire? Mert én biztos itthon fogok voksolni, előbb mint Te. Május 10-én választ Pécs - talán jövőt, remélem...
Olvastam a verset. Csak azt nem tudom, hogy mikor íródott.
A pécsi választás meg, hát, van jó választás?
A vers a '60 -as évek végén íródott, a '70-es években erősen tiltott volt.
A pécsi választás meg,.... teljesen az István a király dala jár ilyenkor a fejemben. "Mondd te kit választanál? Valakinek holnap át kell venni a koronaékszert..."
Nem tudom van-e jó választás, de én (és a családom) már döntöttem.
Megjegyzés küldése