Blogolásról, meg az emberek különbözőségéről...

Amit mimke idézett a saját blogján, hogy nem kell minden helyzetből feltétlenül nyertesen kikerülni, egyre igazabbnak tűnik.

Történt a minap, hogy egy kedves, gyerekeim korabeli lány, bocsánat, menyasszony blogján csúnyán beszólt nekem az ő barátnője, a maga huszonegy éves és néhány napos magabiztosságával. Aztán megerősítette a barátnő véleményét a blogtulajdonos is.
Mit ne mondjak, ez nagyon szíven ütött, sőt maximálisan igazságtalannak éreztem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem egy nyelvet beszélünk, ennyire nem megy át egy smájlival jelölt komment értelme. Eszembe se volt senkit hülyének nézni, csak furcsa, hogy nem akkor került sor erre a beszólásra, amikor a padlót fogott, ilyen olyan okból elkeseredett blogolót vigasztaltam, bátorítottam, együttéreztem vele. Persze lehet, hogy ekkor is azt érezte, hogy "nyálcsorgató 3 éves, tök hülyének nézem".
Kár.
Dehát nem tudok eltekinteni attól, hogy én többet éltem, többet tapasztaltam, akárha többet tudok nála az élet nevű nagy igazságtalanságról.
Ez persze nem érdem, ez egy állapot, amit mindenki előbb-utóbb elér, ha megéri, ha felnevel két gyereket, meg a mindennapjaiban emberekkel foglalkozik. Szívesen osztottam meg vele is ezt a többletet, ami nekem már megvan.
De ha nem kell, hát én nem erőltetem.

Én ismeretlenül is megszerettem, mert kedves, értelmes, érző embernek ismertem meg, aki sokkal több, a szokott "lécci-lécci, tök cuki, menő szerkó, édi pasi" korosztályos süket dumásnál, aki a saját életét éli, és alaposan különbözik "az otthon lakom semmi gondom, anyámék gondoskodnak mindenemről" tipusú lánykáktól, - önállóan döntve, és döntéseiért felelősséget vállalva.
Hát akkor legyen, ahogy szeretné.

Nem kell mindig győzni...