2009. február 9., hétfő
Irodamecsek 6
A cica köszöni jól van.
Azt szeretném elmondani nektek, hogy nagyon érdekesen és kellemesen alakul a virtuális valóság, mert szépen kiderül, hogy az általam olvasott (bikfic, metahari, pinkpancser, mimke, amby és katica, lucia, myrtill, lappa, lina, csillag) blogok tulajdonosai mind remek emberek.
Sőt , hogy ezek a remek emberek ismerik is egymást, mégsőtebb olyan is van, hogy rokonok. Mondjuk sejtettem én ezt, de rákérdezni ugye az ember nem kérdez rá, mert mi közöm hozzá, de aztán szépen kiderült, hogy kinek ki a testvére, és kinek ki az anyukája.
És remek, érdekes emberek. Valamilyen szinten mindannyian közel állnak hozzám, de persze vannak akik közelebb, mert gondolkodásmódjuk, életfelfogásuk, és nem utolsó sorban merészségük bámulatra méltó.
A szinkronicitás - lánykori nevén: a véletlen- meg működő dolog. Mindig tudtam én ezt, csak időnként úgy előjön az életemben. És ilyenkor résen kell lenni, mert olyan lehetőségek kerülnek felajánlásra, melyek fontos mérföldkövek lehetnek a további életemben.
Évek óta érzem én, hogy nem elégít ki az, amit napi szinten teszek, nem vagyok olyan hatékony, mint amennyire szeretném. És ez nem rajtam múlik, hanem a világ változik, változott meg annyira, hogy sokszor értelmetlen a tevés, és eredménytelen az erőfeszítés. Évek óta nyugtalanít ez engem, de még mindig azt érzem, hogy ott, azon a helyen ahol vagyok, még eddig mindig sokat tudtam tenni azokért, akik rászorultak a segítségemre. Néha tudok utat mutatni, megoldást felajánlani, de gyakran szét kell tárnom a kezem, hogy ennyi amit el tudok érni, és nem több.
Nem a mindenhatóságra vágyok én, csak arra, hogy az elérhető cél, kiszámítható módon legyen elérhető.
Azt is igyekszem megtanulni, hogy nem biztos, hogy az az egyedüli módszer a jó, amit én annak találok. És nem erőltetem egyik hozzám fordulónál sem az általam legjobban vélt megoldási módot.
Pedig sokszor érzem, hogy rá kellene beszélni, erőltetni kellene, hogy azt tegye, és úgy, ahogyan én jónak gondolom, mert az az egyedüli jó. Pedig a dolgom csak az, hogy megmutassam, felhívjam a figyelmet arra, amit nem lát, nem érzékel az illető.
A múltkor jött egy nő, illetve visszajött, mert még mindig nem döntött, hogy mit is tegyen, és elmondta, hogy lassan kiheveri azokat a pofonokat amiket tőlem kapott.
Nagyon értetlenül nézhettem rá, mert gyorsan elmondta, hogy ezek a pofonok lelki pofonok voltak, és csak az általam sorolt valóság ütött rajta nagyokat, amiket eddig ő nem vett észre, nem rakta sorba a történéseket, és nem vonta le belőlük a megfelelő okszerű következtetéseket. A férje húsz évi ismeretség és házasság után úgy hagyta el egyik napról a másikra, hogy azt sem tudta szegény nő, hogy miért. Segítettem neki kibogoznia múltat, és ráébredt, hogy eddig is egyedül volt, a férje csak uralkodott fölötte, a tényleges teher és megoldások kivitelezése végig az ő vállán volt. És most olyan elveszettnek érzi magát, ragaszkodna szegényke ahhoz, hogy mondanák meg neki, mit is kéne csinálni.
Pedig fel kell nőnie. Hisz van két nagy fia, egyik 12, másik 4, egy saját élete, és rá kell döbbennie, hogy ez már maga az előadás. Nincs főpróba.
Ahogy az írás mondja: hol a szükség, ott a segítség.
Nekem is.
Kinek mire van szüksége, az elé kerül, csak vegye észre. Én most megint ezt élem át újra, érdekes és számomra útmutató emberekre találtam rá megint.
Köszönöm Lina, köszönöm csillag.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Húha!! Véletlenek nincsenek!! Teljesen megértelek, hogy más irányban is körül szeretnél nézni. Ha Magdit választod, akkor az a legjobb választás. Ha mást is szeretnél még, akkor írjál mélt és szívesen segítek neked. De azért gondold meg, mert valaki normálisnak a régi pályán is maradni kell:-)))))))
A macs irtó édes és egyre nagyobb:-)
Megjegyzés küldése