Bírósági (rém)történetek 5.

Más ügyben jártam a vidéki bíróságon, de ha már ott vagyok, elvittem a beadványomat a büntető ügyben, mert az a biztos, amit én teszek oda a lajstromosnak, nem a postára bízom, és gondoltam megnézem az iratokat.

Büntető ügy iratai, közlekedési ügy, helyszínrajz. Aki látott már ilyet, tudja, aki meg nem, az meg el tudja képzelni, hogy mennyire fontos is, hogy mi van rajta.
A nyomozati iratokból másolatot nem kapunk, pedig mióta világ a világ, azért harcolunk, hogy ne csak az ügyész, meg a bíró, hanem a szerencsétlen vádlott is kapjon a nyomozás befejezésekor, az iratismertetés alkalmával az összefűzött iratokból egy komplett példányt. De nem. A nyomozás során legfeljebb a saját vallomásáról kap egy jegyzőkönyv másolatot.

Szóval bírósági szakban az ember időnként ránéz az ügyre, mert arról nem mindig kap értesítést, hogy mikor, mi érkezik. Hát ma így derült ki, hogy ügyfelem priuszát lekérték, és tiszta, valamint, hogy a sértett kérte, hogy ne idézzék jogi képviselőjét, mert már nincs neki.
Szokás szerint a helyszínrajzot ismét megnézem, mert nem fér a fejembe, hogy a sértett úgy száll bele segédmotorral egy bazinagy fekete autó hátuljába, ami éppen megfordul az úton, hogy nem veszi észre, csak amikor előtte mintegy 5 m-re van már, és ekkor fékezés nélkül töri össze magát, és az autó jobb hátsó részét. Kvázi 0,5 másodperccel az ütközés előtt látja meg.

Mondom a lajstrom irodán ülő kedves női hölgynek, hogy én erről csinálnék egy fényképet, mert a fényképezőmnek van dokumentum fotózós üzemmódja. Szegény rögtön kétségbe esett, hogy jajj, azt ne tegyem, mert nem szabad, a bíró úrtól kell engedélyt kérni. Jó, mondom, akkor kérek róla egy fénymásolatot. Ahhoz is a bíró úr engedélye kell. Nosza akkor szerezze be az engedélyt. Telefonál, a bíró úr nincs bent. Mentegetőzik, hogy nekik is egyszerűbb lenne, ha lehetne, de a múltkor is, jött egy ügyvéd, hozott magával fénymásolót, és neki se lehetett bírói engedély nélkül fénymásolatot készíteni az iratokról.

De írjak egy beadványt, és akkor engedélyezik, hogy lefényképezzem a helyszínrajzot.

Aha. Én meg jöjjek vissza az engedélyemmel, utazzak megint 120 kilométert. Hát persze....

Így aztán rajzoltam, jegyzeteltem, miközben a táskámban hangosan vihogott a szuper fényképezőgépem.

Erről jut eszembe, elmesélem egyik kedvenc viccemet:
Két hazánkfia ül az árokparton a fa árnyékában. Teszik a semmit. Arra jön egy autó, megáll, kipattan belőle a vezetője, du ju szpík inglis? ezek ketten néznek rá értetlenül. Sprehhen zi dajcs? Még mindig semmi. Párle vu franszé? ezek csak rázzák a fejüket. A muksó visszapattan a kocsijába és elhajt. Megszólal az egyik atyafi: Te Jóska, mégiscsak meg kéne tanulni valami idegen nyelvet, nem jó ez így. Mire a másik: Ugyanmán !Hát látod ez hány nyelven beszélt oszt mire ment vele?