Hálátlan gyerek

Van aki alapállásból sokkal hülyébb, mint más nekifutásból.

A nővérem belebolondult abban, hogy még mindig a kisfiával él együtt, nincsenek emberi kapcsolatai, tavaly nyugdíjba ment, ezzel megszűnt egy egész osztálynyi orvos és asszisztens fölötti korlátlan hatalma -eddig főorvos volt- és azt hangoztatja, hogy őt mindenki szereti őrá minden beteg hallgat, mindenki azt csinálja, amit ő mond, csak és kizárólag a mama nem.

Szerencsére.
Ha a mama hallgatna rá, akkor már régen ágyban fekvő magatehetetlen öreg lenne.
Évekkel ezelőtt eltiltotta a közlekedéstől, hogy nem szállhat buszra, villamosra. Innentől kezdve mi jártunk hozzá. Nekem mindig volt időm elenni hozzá. Neki nem. Én huszonnégy kilométerre lakom a mamától, ő három.

A múlt évben például eltiltotta anyánkat a csokoládé evéstől, az ételei megcukrozásától, és a egyáltalán a cukor fogyasztásától. Ugyanis egy vércukor mérés eredménye a felső határ közelében volt. Alulról a közelében. Erre közölte vele, hogy ha nem diétázik szigorúan, akkor le fogják vágni a lábát, meg fog vakulni, és meg fog halni.
Anyánk erre azonnal beszüntette a szénhidrát fogyasztást, és a második héten már annyira szenvedett a szénhidrát elvonási tünetektől, hogy rákérdeztem, hogy mi van vele, mire elmesélte, hogy a nővérem eltiltotta minden szénhidráttól, mert cukorbeteg.
Kis nyomozás után kiderült, hogy a mama nem cukorbeteg, még csak nem is magas a vércukor szintje, csak a normális értékek sávján belül közelebb van a felső szinthez, mint az alsóhoz. Napokig tartó győzködés után sikerült vele megértetni, hogy soha nem is volt cukorbeteg, most se az, a láb levágás az elhanyagolt vagy nem megfelelően kordában tartott cukorbetegség évtizedekkel későbbi szövődménye lehet, ha ő most cukorbeteg lenne, akkor is legalább tizenöt- húsz évnyi renitens szénhidrát fogyasztás után lehetne abba a helyzetbe, hogy megvakuljon, vagy le kelljen vágni a lábát. Úgyhogy eszébe se jusson minden szénhidrátról lemondani, a szervezetének szüksége van szénhidrátra, mert az agya azzal működik, ehet csokoládét is, lekvárt is, nem nyakló nélkül, de visszafogottan és ésszerűen beosztva mindenképpen szüksége van erre is. Sikerült kicsit megnyugtatnom, de azért a diétát csak folytatta.
A diéta hatására fogyott három kilót, és három hónap elteltével megkérdezte a nővéremet, az orvost, hogy akkor meddig ne egyen szénhidrátot, mire ő felháborodva kérdezte, hogy miért, hát ehet ő mindent, nem cukorbeteg! A mama szegény rögtön visszakérdezett, hogy akkor miért mondta azt neki három hónappal ezelőtt, mire az én kedves nővérem azt mondta, hogy ugyan, ugyan ő nem mondott ilyet, csak annyit, hogy vigyázzon, hogy ne is legyen az. És nem, nem ő nem mondott soha olyat, hogy a mama nem ehet csokit, meg nem cukrozhatja az ételét, csak hogy vigyázzon. Már akkor megállt az eszem, de még nem gyanakodtam. Mostanra azonban már pontosan tudom, hogy a nővérem kissé megflúgosodott.

De nem is csoda.
Mindent változatlanul akar megőrizni maga körül, mindig minden változtatás ellene volt, hetekig sírt, amikor a fia húsz évesen kollégiumba költözött, és roppant elégedett volt, amikor a gyerek két hét után vállalta a napi vonatozást Budapest és Fehérvár között, hogy bejárjon a főiskolára. Azóta is a 36 éves kisfiával él együtt, együtt járnak nyaralni, nincsenek barátai, egyikőjüknek sem, férjétől huszonöt éve elvált, illetve az tőle, vele csak a gyermektartásdíj felemelése iránti tárgyaláson beszélt utoljára, szomszédaival rossz viszonyban van, az én elvált férjemet hívogatja telefonon, hogy bármit megtudjon a mama lakásáról, mert engem nem mer felhívni se.
De ne is hívjon. Én ugyanis megígértem anyámnak, hogy én nem hívom fel, de ha ő felhívna, akkor azért lenne mit mondanom neki, de azt nem köszönné meg.

A nővérem már ott tart, hogy körbetelefonálgatja anyánk kevés megmaradt ismerősét, hogy mindenkinek elmesélje, hogy anyánk meghülyült, mert elherdálja az örökségét, -mármint a nővéremét- és nem átallotta 87 évesen eladni a lakását Szegeden és venni egyet Budán, hogy végre hat év után a saját lakásába költözhessen.
Többször érdeklődött, hogy mondja meg a mama, hogy kinek a nevére íratta a lakást, hiába mondta a mama felháborodottan, hogy hát a sajátjára, végre a saját lakásába fog lakni - nem hitt neki. Mikor kérdezte a mama, hogy mire gondol, miért kérdezi ezt, azt mondta, hogy semmire, de ugyanazon alkalommal azt is sietve közölte anyánkkal, hogy neki nem kell, ami a másé, de sajátjáért harcolni fog.
Nem tudom mit akar. Mindketten lakást kaptunk amikor elkezdtük az önálló életünket, szüleink anyagilag is támogattak minket amikor kellett. Neki mostanra van két lakása Budán, egy telke a Velencei-tónál, autója, főorvosi nyugdíja, jól fizető állása egy magánklinikán, meg még két másik megbízása, és saját bevallása szerint is több pénzt keres, mint korábban bármikor.
Milyen örökségről beszél? Anyánk ugyan 87 éves, de hála az égnek jó egészségnek örvend, szellemileg friss, minden érdekli, mindenhez hozzá tud szólni, mindenről van saját kialakított véleménye, hetente tornázik, minden nap egy órát sétál, boltba jár, hetente piacra megy, minden nap főz, szomszédasszonyának születésnapjára süteményt süt, meg nekünk is gyakran, de nem ám akármilyet, hanem darázsfészket, alias Napóleont, ami nem piskótaság...

Olyan izgatott örömmel várja, hogy készüljön a lakása, tervezgeti, hogy mit hova tesz, örül, hogy végre lesz ablak a konyháján, hogy közel lesz hozzá minden, hogy sétálva tudunk egymáshoz menni, nem kell 24 km-t autózni, hogy találkozzunk.

És akkor egy ostoba némber, aki mellesleg a lánya, szemtől szembe lehülyézi, hogy mit akar, miért költözik el abból a lakásból, ahol most lakik, ami mellesleg az ő fiának a lakása, és vegye tudomásul neki élete végéig ott _kell_ maradni. Ebben a lakásban azért mindig gondoskodtak arról, hogy érezze, ez nem az ő lakása. Ott tárolja a nővérem a huszonöt éves tévéjét egy papír dobozban a nappaliban az ülőgarnitúra előtt, a fia szobájából kiselejtezett szőnyeget, feltekerve a hálószoba sarkában, a konyha melletti gardróbból kialakított étkezőben a falra akasztgatta az anyósa után megörökölt pocsék és gusztustalan festett tányérokat, a bejárat felé felakasztotta a szintén onnan származó házi áldást.
Nem válthatott mama egy olyan tévé-telefon díjcsomagra, amivel évente harmincnégy ezer forintot spórolhatott volna, a mama megtakarított pénze olyan kincstárjegyben van ami -minő csoda- a nővérem nevére szól. Merthogy így nem kell mamának a postára menni kezelni ezeket a befektetéseket. Ja, a mama minden héten megy a postára, hogy levelet vagy képeslapot adjon fel, mert talán ő az utolsó, aki még képeslapokat küld. És a posta is ott van tőle tíz percnyire.

Szóval hülye az én nővérem. Hálátlan, szarházi, anyagias, lelketlen, kíméletlen szociopata.

De a mama lakása készül, holnap jön a burkoló, vízvezeték szerelő, villanyszerelő. Megrendeltem a burkoló anyagokat, a konyhabútort kiválasztottam, holnap beszélek a készítővel. Megvan a festő, kell még parkettás,redőnyös, légkondi szerelő. A fejlődés megállíthatatlan.