Cziniel

Kora délután mindenképpen és csillapíthatatlanul krémest enni támadt kedvünk.
Mindketten nagy barátai vagyunk a krémesnek, és régi, szegedi vasárnapi családi ebédek méltó befejezése volt egy rendes tálca krémes a szomszéd cukrászdából. Persze időben kellett menni, mert úgy tíz óra körül érkezett meg a műhelyből, de délre el is fogyott. Na szóval krémes kellett nekünk, de iziben!
És mivel éppen "véletlenül" arra jártunk, betértünk a Czinielhez.
Ha már lúd, legyen kövér elv alapján rögtön francia krémest kértünk.
Harmadszor fordult ez itt velünk elő: először, utoljára és soha többé.
Sajnálom, mert eddig el voltam ragadtatva a Cziniel cukrászdától.

A krémes tésztája elázott, állott volt, több napja ülhetett már a hűtővitrinben. A teteje, a karamelles fedőlap, az meg nyúlós, rágós volt. A krém agyoncukrozott, a tejszínhab pedig csak ijesztésként láthatott tejszínt, viszont kemény volt a habfixálótól, és eluralkodott rajta a növényi habpótló zsíros, és szintúgy agyonédesített íze. Akkora csalódás volt, hogy rögtön elkezdtük emlegetni a Palánk cukrászda vasárnapi krémeseit.
A ropogós, leveles, a süteményes villa érintésére roppanó, könnyű tésztát, a vaniliás ízű ellenállhatatlan krémet, a valódi tejszínhab semmivel össze nem téveszthető zamatát, és ó, azok a könnyed, vékony karamelles krémes tetők...

Vigaszágon akartunk egy fagylaltot enni, azt csak nem lehet elrontani. Nos hát fagylaltot nem ettünk.
Mert nem volt.
Értitek? Egy cukrászdában nem volt fagylalt. Tudom én, hogy csak március van, nem is vártam volna harminckét-féle fagylaltot, de én azt gondoltam, hogy legalább a négy-öt, alap-ízű fagylalt elérhető télen is. De nem. Nem volt fagylaltjuk.
És ezt a személyzet pironkodás nélkül hozta tudomásunkra.

Ó egek!
Hát hova jut egy cukrászda ehető krémes és fagylalt nélkül?


Mégiscsak Szegeden kell krémest enni!?
Itt Budán ti hol esztek jó krémest?