Ciprus 3

Nicosia, Ciprus fővárosa. Hívják Lefkosiának is. Az utolsó európai főváros, mely két részre van választva, és két országhoz tartozik a két része.



A déli része Ciprushoz, az északi része pedig Észak-Ciprusi Török köztársaság, 1974 óta, amikor is a török haderők megszállták a sziget északi részét, és azóta is ott vannak. Nem Törökország része, hanem önálló állam. A világon azonban csak Törökország ismeri el a létezését. Így ma olyan államban voltunk, ami a világ összes országa szerint, kivéve Törökországot - nem is létezik.
Nos azonban ez az ország ott van, de semmiféle diplomáciai kapcsolata nincs Magyarországgal. A helyzet úgy néz ki, hogy Nicosia sétáló utcájának a végén van egy határátkelőhely, ahol elkérik az útlevet, adnak egy darab papírt, amire felírod a neved, útlevélszámodat, és nemzetiségedet, majd lepecsételik ezt. Nem, nem az útleveledet, hanem ezt a darab papírt. És ezzel kész, sétálhatsz tovább.
Odaát ugyanúgy folyik az élet, kicsit látványosabb a szegénység, de a sétáló utca ugyanúgy sétáló utca, tele üzletekkel, és árukkal, amik nem sokkal, csak egy kicsit olcsóbbak mint a görög nyelvű ciprusi oldalon.
Viszont törökök. A régi templomok le vannak szőnyegezve, és Allahot dicsérik benne, a müezzin a minaretből már hangszórón kiált. A mecsetbe persze cipő nélkül kell belépni, de valamit jelent az, hogy a helyiek, amikor kiléptek a cipőből, azonnal a hónuk alá is fogták, és úgy mentek be. Commandante kint akarta hagyni a cipőjét, hogy én úgyis kint maradok, majd vigyázok rá, de kénytelen voltam felvilágosítani, hogy a mecset előtt üldögélő nyolc év körüli fiúcskák sokkal gyorsabban futnak mint én, és esetleg azt kockáztatja, hogy mezítláb kell eljönnie az első cipő boltig. Én azért nem mentem be, mert ugyan beengedtek volna engem is, de kendőt kellett volna a fejemre kötni, én meg háklis vagyok az idegen holmik viselése terén, így csak kintről néztem be a nyitott ajtón.

Vannak olyan elhagyott házak, amik teljesen romosak,

viszont igen dicséretes dolog, hogy a gyerekeket modern új építésű iskolákba oktatják. Azt, hogy jobbos vagy balos-e a közlekedés megállapítani nem sikerült, mert olyan szűkek voltak az utcák, ahol mi sétálgattunk, hogy egyirányú lehetett csak a forgalom.


Visszafelé sétálva hamisítatlan török giroszt ettünk, olyan pompásat, amilyet csak a törökök tudnak csinálni. Nem volt emelett semmiféle öntet, egyszerű török joghurtot vágott hozzá a literes dobozból. Igen vágta, mert annyira sűrű és olyan krémes állagú volt, hogy vágni lehetett.



Mind a kétféle húsból kaptam, a csirke és a marha is kiváló volt. Mindegyiknek más volt a fűszerezése, de egyik sem tolakodó, hagyta érvényesülni a hús ízét, a finoman pörkösre sült szeletkék mennyeiek voltak.

A határon visszalépve pedig, a békés egymás mellett élés jegyében görög frappét ittunk.

Addig-addig válogattunk a termő narancsfák alatti kávézók között,


hogy egy sportfogadási iroda elé nyúló kávéházi teraszon ültünk le, ahol a belső asztalnál, két fekete öltönyös, láthatóan banki ügyekben foglalatoskodó fiatal férfi laptopozott. Már villant a szemünk, hogy lám-lám itt van két éppen offshore céget alapított angol üzletember, de mielőtt megszólaltunk volna, halljuk, hogy "...és akkor add még hozzá azt azt a százezer-ötvenet, és akkor meglátod, hogy mennyire megéri ez az üzlet..."
Hát igen nem nagyot tévedtünk. Nem angol, hanem két hazánkfia éppen cégalapítást intézni volt kint, és mint értesültünk a fennhangon folytatott telefonálásukból, már éjjel mennek is haza, mert elvégezték itt a dolgukat.

Mi pedig az esti szürkületben, hat órára vissza is értünk busszal Larnacára.