Ő még csak most tizennégy...

Közös blogunkban most 1970-ről írunk.

Nem, nem olyan felhőtlen év volt ez, mint amilyet a címadó dal sugall.

Az emlékezetes év volt ez, új barátsággal indult, aztán félelemmel, csalódással, és fájdalommal fejeződött be.

I.

A tavaszi iskolai szünetben a JATE Állam és Jogtudományi Kara egy felvételi tájékoztatót tartott, a fizikai dolgozók gyerekeinek- de nekik ingyenesen. Én, nem voltam fizikai dolgozók gyereke, de szerettem volna ott lenni, így az anyukám kivett néhány nap szabadságot, kerestünk egy fizetővendég szobát, és elmentünk ketten Szegedre. Leszálltunk az állomáson, és teljesen tanácstalanok voltunk, hogy merre is induljunk.
Ugyanolyan tanácstalan tekintgetéssel láttunk egy másik nőt egy hasonló korú lánnyal, még beszéltünk is velük, hogy akkor itt most merre is kéne menni hogy a városba jussunk. Persze hamar kiderült, hogy az állomás előtti villamosnak ez a végállomása és a város közepe felé megy, semerre máshova.

Megtaláltuk a Klauzál téren a szállásunkat és elmentünk ebédelni. Az egyetem melletti önkiszolgáló étterembe mentünk, és persze már ismerősként üdvözöltük a másik lányt az anyukájával, akik éppen befejezték ebédjüket, mire mi odaértünk.

A két ott töltött nap alatt anyukám sétálgatott a városban, én bejártam az egyetemre, előadásokat hallgattunk, komolyan vettek bennünket, mi pedig boldogan éreztük magunkat egyetemre járó felnőtteknek.

Ja és a lány! Nos ő R. Márti volt, akivel harmadszor már bent az egyetemen találkoztam.
Mi ketten, megegyeztünk abban, hogy ha rajtunk múlna , akkor már szeptemberben itt kezdenénk, mert ez sokkal jobbnak tűnik, mint most még négy évet feleslegesen eltölteni egy középiskolában... Hát persze!
Mi ketten, ugyanis ekkor még csak tizennégy évesek voltunk, ezt a felvételi tájékoztatót pedig pályaorientációs céllal tartották, tehetséges fizikai dolgozók általános iskolás gyerekeinek.

Három évvel később egy újabb felvételi tájékoztatón- amit persze megintcsak a fizikai dolgozók gyerekeinek tartottak -Mártival már kettesben, közös fizetővendégszobában lakva voltunk jelen, aztán meg később szívbéli barátnőkként voltunk egyetemisták - és a szívbéliség mai napig is tart, bár már ritkán találkozunk, de amikor mégis találkozunk, ott folytatjuk a gondolatot, a mondatot, ahol korábban esetleg évekkel azelőtt abbamaradt.

II.

Május elején hírét vettük, hogy a Tisza korábbi években nem látott mennyiségű vizet hoz lefelé, a felső folyásnál viszi a partot, meg a falvakat.
Apám és nagyapám összepakolta a fontosabb homijainkat, és felvitték a padlásra. Mindenki összekészítette a három napra való váltás ruháját, két napi hideg élelemmel és akkora pakkba rendezte, amit könnyedén elbírt. Nekem egy kis vulkánfíber koffer jutott. A bőröndök és táskák oda voltak készítve az előszobába, hogy ha menni kell, akkor mindenki foghassa a magáét és menjünk.
Apám az autót mindig teletankolva hagyta a garázsban, és még egy húszliteres marmonkannába is vett benzint, belepróbálta a bőröndöket, táskákat a kocsiba, hogy még a marmonkanna is beférjen. Hogy hova akartunk vagy tudtunk volna menni, már nem emlékszem. De azt tudtuk, hogy az Alföld egyik legmélyebb pontján lakunk, a tengerszint felett alig 80-90 méternyire, úgyhogy a mi városunkba biztos befolyt volna a víz, ha valahol átszakad a gát. Berekfürdő mintegy öt-ha méterrel magasabban van, első lépésben oda kellett volna menni.
Aztán Fehérgyarmatot elvitte a víz.
Szegeden heroikus küzdelem folyt a város megmentéséért. Az emberek akik tudták, elköltöztették a gyerekeiket rokonokhoz, barátokhoz, a mi iskolánkba járt szegedi lány, akit a víz elől küldtek el.

A Kiskörei vízlépcső nem épült még meg, majd csak 1973 -ban készül el, éppen a tiszai árvizek szabályozására, a Tisza-tó is még csak terv volt.

Az alapfokú oktatásomat ebben az évben fejezték be.
Az árvízre tekintettel arról volt szó, hogy talán nem lesz megtartva a ballagásunk sem.
Aztán mégis megtartották, sőt a búcsúzó nyolcadikos nevében én tartottam beszédet.







III.

Nyár végére a nagyapám megcsinálta a házban a fürdőszobát, mert addig nem volt.
Volt ugyan egy nagyméretű öntöttvas kádunk, amit az alsókonyhában tartottunk, nagyapám csinált a tetejére egy deszkából készült tetőt, és hétközben lerakó asztalként szolgált, de szombaton lepakoltunk róla, vizet melegítettünk a gázon és előbb a gyerekek, aztán a felnőttek fürödtek a kád alján egy arasznyi vízben. A vizet egy tálba engedték ki, onnan egy vödörbe és azt úgy hordta ki anyám a kert végébe.

Ma már elképzelni sem tudom, hogy tudtunk élni úgy, hogy nem fürödtünk minden nap.

Mosdani mosakodtunk, minden nap -lavórban. Télen vizet melegítettünk hozzá, de nyáron csak csapvízben, illetve napon melegített vízben. Nagy lavórokban tettünk ki vizet a napra, és este abban mosdottunk. Apám a kertben felakasztotta a fára a pléh locsolókannát, és a langyos vízzel abból zuhanyozott...

Na, ekkortól már volt fürdőszoba kályhánk, egy kályhaezüsttel befestett tartály, alatta egy kis tűztér, amibe be lehetett fűteni, és így melegítettük a vizet. Ez már a korábbiakhoz képest királyság volt, mert lehetett zuhanyozni is, a víz a kádból meg egyenesen a szennyvíz aknába folyt.


Ősszel gimnazista lettem. Abban a gimnáziumban, ahol családom minden tagja is gimnazista volt. Legnagyobb meglepetésemre kezdtük elölről tanulni mindazt, amit az általános iskolában már egyszer megtanultunk. Lám, lám, mondtam én már tavasszal, hogy rögtön egyetemre kéne menni...

Októberben meghalt a nagyapám.
Már nyár végén sem volt jól, amikor a fürdőszobát csinálta, de nem gondoltunk semmi komolyra, aztán októberre meg meghalt.

Az anyai nagyanyám akkor halt meg, amikor hat éves voltam. Ő nem velünk élt, ritkán láttam, az egészből csak annyira emlékszem, hogy anyám fekete taft ruhát varratott nekünk a temetésre, a temetés meg a nevem napján volt.

Nagyapám viszont velünk élt, és halála nekem nagyon fájdalmas volt. Szerettem nagyon, emiatt is fájt az elvesztése, de nagy fájdalom volt magának a mulandóságnak a közelsége is. A betegség és a halál nem volt nálunk "divatban". Most meg, egyszer csak valakit a családból elveszítünk, örökre, visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul.
A döbbenetre emlékszem, hogy hát mégis, mégis igaz, hogy még én is meg fogok halni?
Nem marad mindig ilyen az életünk? Minden megváltozik? És mindennek ez a vége? Egy mozdulatlan, lehunyt szemű test, egy selyemmel bélelt dobozban, egy csipkés vánkoson...

Azt hiszem ebben évben ért véget a gyerekkorom.


A temetés után ültünk a szobában, nagyanyám, a keresztapám, aki hazautazott az apja temetésére, a lánya, aki az én anyám, és mi ketten, a testvéremmel. Én a sarokban zokogtam vigasztalhatatlanul, ahogy már napok óta egyfolytában, a nagyanyám meg ott kacarászik, mesél a fiának, jókedvűen, nevetgélve.
Nem értettem, hogy neki miért nem fáj úgy, mint nekem?
Sok évvel később tudtam meg, hogy sose szerette nagyapámat. Azt magam is láttam, hogy néha hetekig nem szólt hozzá, ha valamiért megsértődött rá, ha meg szólt is, sokszor abban se volt sok köszönet.
Meg arra is emlékeztem, hogy korábban, még a hatvanas évek elején, egy-egy névnapkor, amikor vacsora után megjöttek a cigányok zenélni, a harmadik nóta után már nagyanyám zokogva borult az asztalra.

Annak idején egy nagygazda fiával szerették egymást. De a gazdalegény nem vehette el a kisparaszt lányt, mert főd a főddel házasodott.
Nagyanyám volt a legnagyobb gyerek a családban, és nem engedték neki, hogy feltartsa a fiatalabb lányokat, mert a fiatalabb lány addig nem mehetett férjhez, ameddig az öregebb nem ment. Így nagyanyámnak az első komoly kérőhöz hozzá kellett menni. Nagyapám akkoriban jött haza orosz fogságból, és megtetszett neki a szép lány, udvarolt is neki, meg is kérte. Nagyanyámnak meg menni kellett. Pedig ő mást szeretett.
De ez majd az 1910-es évek végének a története lesz...

Hát, ennyi jutott eszembe 1970-es a magántörténelmemből.