1968-2

A camping rádióról, meg a Wartburgról jutott eszembe, hogy ennek az évnek az őszén volt, hogy a vasárnapi kirándulás akkor éppen a Bükkbe volt, és apám egyik kedvenc rétjén táboroztunk le.
Tüzet raktunk és krumplit sütöttünk az ebédre hozott otthon sült húshoz, apám a hamuba elrejtett néhány cső kukoricát is ami ott jó kormosra sült. Nem volt jó, de az ehető részét azért csak leszedegettük.
Ilyen kirándulásokkor mindig kikönyörögtem, hogy hadd vezethessek én is. Apám hátratolta az ülést, ölébe vett, - mert én a pedált még nem értem el- és a mezőn ketten fogtuk a kormányt, és tettünk egy kört. Vagy én nyomhattam a gázpedált a jobb első ülésről, hiszen a Wartburg kormányváltós volt, nem volt középen kardán box, ő meg kormányzott.
Emlékszem mennyire vágyakoztam akkor, hogy nőjek már fel végre, és vezethessek én is autót.

Apám ebéd utáni szunyókálása alatt elbogarásztam a réten, meg az erdő szélén, nagy csokor mezei virágot szedtem, és már jócskán benne jártunk a délutánban amikor hazaindultunk.
Én arról voltam híres, hogy nem bírtam az autózást, mert azonnal rosszul lettem amint a második kanyart elhagytuk, így megkaptam a magam Daedalonját, és ettől kezdve én csak úgy félálomban lebegtem.
A hátsó ablakba fel volt téve a camping táskarádió, mert csak ott szólt, és így autóztunk hazafelé.
A lábamnál még tán egy nagyobbacska görögdinnye is ült.

Már erősen sötétedett, mikor már majdnem otthon voltunk, ahogy apám mondta, már a kertek alatt jártunk, amikor arra riadtam fel, hogy apám örülten nyomja a féket,megriszálja az autót, kicsit jobbra aztán balra rántja a kormányt, már éppen méltatlankodni akartam, hogy ne csinálja már, amikor egy rettentő csattanás után hihetetlen mély és néma, süket csönd lett.

Apám szólalt meg először, és csak annyit mondott, vagy kérdett, hogy nincs semmi baj? És már tépte is fel az autó ajtaját, és rohant és kiabált, hogy álljon meg, álljon meg!
Persze senki se állt meg, sőt még inkább eltűnt a sötétségben az, akinek az apám kiabált.
Aztán szép sorban kiszedett minket a kocsiból, először anyámat, aki a fejével kiverte a szélvédőt, és a biztonsági üveg ezer apró darabra tört részei itt-ott belefúródtak az arcába, a szemöldöke felrepedt,és kinézett a szélvédőn. Az ülése kiszakadt- mert annak meg én csapódtam neki és szorult be a lábam az ülés alá. A nővéremnek már nem is emlékszem lett-e baja egyáltalán, de talán ő úszta meg karcolás nélkül a dolgot, apám pedig kicsit sántított.
Ekkor még híre se volt a biztonsági övnek, nemhogy kötelező tartozék lett volna.

Nem tudom hogy hogyan, de rövid időn belül jött a rendőr, meg a mentő is, - ma már elképzelhetetlen hogy tudtunk meglenni mobiltelefon nélkül- és anyámat elvitték, hogy az üvegszilánkokat kiszedjék az arcából és összevarrják a sérülést, őt a nővérem kísérte el, hisz ő már akkor orvostanhallgató volt. Én maradtam, apám meg a helyszínelő rendőrrel tárgyalt. Nem emlékszem hogy kerültünk haza, de jó késő volt már, és csak másnap derült ki, hogy megtalálták a baleset helyétől nem messze az árokba hajított segédmotorkerékpárt. Olyan orosz gép volt, amit itthon nem lehetett kapni. Nem messze voltunk még ugyanis a madarasi orosz repülőtértől.

Apám azt mesélte, hogy egyszercsak a semmiből, kivilágítatlanul az út közepe felé felbukkant egy motoros, vagy biciklis alak, akit ő automatikusan ki akart kerülni, és elrántotta a kormányt kicsit jobbra, és amikor kikerülte az alakot, akkor meg balra. De az út széli kilométerkő kiverte alólunk a kereket, kormányozhatatlanná vált a kocsi, és egyenesen a túloldali árok felé vettük az irányt. No ez a túloldali árok volt a veszélyes, mert az meg tele volt a Berekből elvezetett gyógyvízzel, ami, mivel a bereki rész magasabban van, mint a város, így arrafelé folyt.
De szerencsére utunkat állta egy snájdig akácfa. Így szépen ennek az akácfának csapódtunk, ami életét adta értünk, mert az meg ketté tört, de minket megtartott, az autó eleje szépen ráhajlott jobbról-balról.

Másnap amikor hazahozta a szerelő a kocsi roncsát az udvarra és megláttuk mi maradt a szép halványszürke kocka Wartburg de luxe-ból, hát nem voltunk nagyon vidámak. A camping táskarádiót megtaláltuk a hátsó ülés előtt a földön, az autót tetején meg a rádió ütötte nagy horpadást. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha bármelyikünket tarkón ver ez a többkilós fa-és fém doboz...
Amikor aztán kivitték a roncsot az autójavító telepre, és a biztosító szemlét tartott, a két megyeszékhelyről érkezett kárbecslő hümmögve mondta, ebben az autóba se sokan maradtak élve, a sofőr meg biztosan nem.
A kormány ugyanis kétoldalt le volt hajtva és a síkjától legalább negyven-ötven fokban lejjebb volt a kormánykerék széle, mint a közepe.
Apám aztán megnyugtatta őket, hogy de hiszen itt van, és csak kicsit fáj a válla meg az oldala,
és a családja is megúszta 8 napon belül gyógyuló sérülésekkel.

A segédmotorkerékpár vezetője egy orosz katona volt, akit -miután kiderült, hogy a motorbicikli tulajdonosa a laktanya lakója- nem keresték tovább.

Anyám még egy évvel később is szedett ki üvegszilánkot az arcából. Ma is viseli a forradás nyomát, az én lábamon ma is megvan annak a két mély sebnek a nyoma, amit az első ülés alja okozott.

Az oroszok meg szépen hazamentek azóta.