Útközben fagyi

Vátról hazafelé úgy gondoltam, hogy nem kell nekünk rohanni, nem kell nekünk az autópálya, lássuk mit rejt a Bakony, a Vértes meg a Pilis.Szépen komótosan elindultunk a mellékutakon. Minőségét tekintve egészen elégedettek voltunk, persze pesti utcákon éljünk a mindennapjainkat, és ahhoz képest minden csak jobb lehet.
Itt-ott megálltunk, rácsodálkoztunk egy-egy kanyarban előbukkanó tájra, egy hőerőműre (talán az ország egyetlen szénnel fűtött hőerőművét láttuk) annak rendezett, valamikor szebb napokat látott lakótelepére. Gondozott, lakható kis falvakon hajtottunk át, láttunk nyírott útszéli gyepet, virágözönt, felújított házakat, közösségi élet helyszínéül szolgáló épületeket, rendezett porákat, gondozott kerteket, körülkerített gyümölcsöst és olyan- de olyan házakat hogy azon gondolkodtunk, ide vajon ki és minek épített Tevje által megénekelt palotát, aminek két lépcsősora van -mert egy ugye lefele is kell, és isten bizony megvolt a harmadik is, hogy bámuljuk csupán...
Élhető vidéket láttunk.
Láttunk boltokat, amik délután háromkor végleg bezárnak, kocsmákat, egy hosszabb faluban volt vagy tizenhárom az út mellett, volt hogy az út két oldalán egyikkel szemben két másik kocsma állt, a szomszédban, a falu legszélén meg egy fabodega bögrecsárda volt.

Kisbér előtt jött velünk szembe egy biciklis,messziről csak azt látom, hogy kicsi csalinkázik a szembe oldalon, de közelebb érve kiderült, hogy akkora, de akkora puncsfagylalttal küzdött biciklizés közben, hogy csak néztem.
Bevallom, engem egy jó fagylalttal bárhova el lehet csábítani.

Onnan vagy száz méterre meg is láttam az útszéli kis fagyizót, nekem se kellett több, gyorsan megálltam.

Egy kis faházacska az út szélén, modern fagyis pulttal, többféle tölcsérrel, és féltucatnyi fagylalttal. Azzal a régi tipusú, főzött, illatos, kézi munkával nagy műgonddal készített-kavart fagylalttal, amire a húszon túliak még igen jól emlékeznek, a cukrászdákból, ahol a mokkás pohárban felszolgált frissen főzött kávéba belekerült egy ötvenfilléres gombócnyi vanília fagylalt, és ezzel olyan illatorgia járt együtt, amit szinte most is érzek...

Nahát, ilyen nosztalgiás fagylaltot árult ott Nagy Zoltánné a kisbéri Fagyizó-büféjében.
A kiszolgálás kedves, figyelmes, a kerti padok és asztalok tiszták, és bár az út szélén ülünk, egy kertből kikerített kis sarokban, tető alatt vagyunk, nap se süt ránk, eső sem verhet minket.

A fagylalt pont olyan finom volt, amilyennek a fagylaltot megismertük gyerekként, gazdag selymes ízű, a puncs kellően rum ízű, a csoki szép színű, nem agyon kakaózott, állagát tekintve éppen nyalható, sem nem olvadt, sem nem kemény.

Mindenkinek jó szívvel ajánlom, ha arra jár, semmiképpen se hagyja ki.
Nem ígérem, hogy minden nap itt fogok fagyizni, de nem rajtam múlik a dolog, - én törzsvendég lennék.
A cím: Nagy Zoltánné Kisbér Széchenyi u. 50/a Fagyizó-Büfé.

( ja és ezt a világ legtermészetesebb módján kezünkbe nyomott számláról tudom.)

Minősítés: jövök/jönnék máskor is.