Szeretet és béke

Az úgy volt, hogy lánygyermekem teljesen kiborított. Nem hittem volna, hogy bárkinek is sikerülhet ennyire kiütni, de nyert, neki sikerült.
Mint évek óta már bevett szokás lett 23.-án este tartok családi karácsonyt, mert elegem lett a nővéremmel és a volt férjemmel való örökös harcból, hogy kinél legyenek az anyukám, meg a gyerekek szenteste. Hát nálam 23.-án van szenteste és punk-tum. Aztán, aki ott van még 24.-én is annak akkor is tartok szentestét, aki ott van 25-26.-án, annak meg karácsonyt. Szóval úgy kezdte, hogy ő bizony nem fog 24.-én utazni, mert tavaly is végig állták az utat szenteste délutánján Szegedre. Mondtam, hogy jó, nem kötelező jönni. El is könyveltem, hogy nem jön, nem érdekel, úgy sem kedvelem én ezt a karácsonyt annyira, hogy bármi is számítson. Meg itt volt ez a vasutassztárjk is.
Erre kiderült, hogy 22.-én mégiscsak jön, este, egy barátnőjét hozza haza Pestre az anyukája kocsival, és őt is felhozzák. Hurrá. Ez jó.
22.-én este meg is érkezett egy macskával, kisházzal, macskavécével és napokra szóló macskakajával. Hogy ő ezt nekem hozta ajándékba.
Tény, hogy imádom a macskát, szeretem a kutyát, de az én életembe már nem fér be egy jószág. Én a hét egy részét vidéken töltöm, onnan is további vidéki tárgyalásokra járok, és ha már csütörtökön Ceglédre kell mennem, akkor onnan hazajövök. A macskának meg állandó hely kell. Szerintem. Nem hagyható benn egy autóban a minusz fokokban, se a negyvenfokban, hogy majd jövök... Amikor nem járok tárgyalni, akkor meg az irodában ülök reggel 8 ás este 8 között. A macska megintcsak egyedül lenne a lakásban. Szuper élete lenne.
És ezt az ajándékot senkivel se beszélte meg. Előtte lévő hétvégét mindannyian közösen Brüsszelben töltöttük, lett volna rá lehetőség, hogy Commandantét félrehívja, és megkonzultálja vele a dolgot. De nem, ő egy szót se szólt. Amikor szóba került, hogy kapok egy macskát majd karácsonyra, félre nem érthetően tiltakoztam, hogy szó sem lehet róla.
Szóval hozott egy cicát. A fiam azonnal magára húzta a szobája ajtaját, Commandante meg a háló ajtaját. És nekem egy napba került míg megértettem a lányommal, hogy nem tarthatom meg a macskát, mert a szívem szakadna meg érte, hogy örökké hozni vinni kéne magammal, nem lenne egy perc nyugta sem, órákat kéne autóba töltenie, hidegben, melegben, egyedül. Hát nem.
Szegény kis cica. Jobb sorsot érdemel.
Órákat bőgtem a dolgon, de nem volt jobb megoldás, a cicát nem tarthattam meg.

Pedig már volt egy cicám....

Így visszavitte a cicát Szegedre, odaadtam az autót, hogy azzal menjenek haza. A fiam mondta, hogy ő már 25.-én délután jön vissza. Mondtam, hogy maradhat 26.-án délutánig is, úgyis szeptember óta csak mintegy fél órát töltött az apjával Szegeden. De 27.-én neki 10-kor kezdődött a vezetési tanfolyam, tehát 26.-án azért jöjjön haza.
26-án beszélek a fiammal, hogy akkor ugye jön? Mondja össze van pakolva, mindjárt indul. Egy óra múlva felhív a lánylom, hogy mi a fenének kell G.nak hazajönni, miért nem ér rá szombat reggel, és akkor ő is jönne vele. Mondtam jöjjön most. Nem, ő nem jön, mert nem tud itt mit csinálni. ( minden szobában önálló tv. az egy főre eső intertenes számítógép, ha ő itt van akkor is 1,3, vizsgái is lesznek, itt él a városban a nagyanyja, itt járt két évet egy iskolába, ismerősei, barátai vannak itt. Ja meg én is. Akivel még ráadásul lenne mit megbeszélni is. De ez majd egy másik poszt lesz.)
Hogy miért pofozom én haza a gyereket, olyan régen volt otthon. Az nem érdekes, hogy szombaton neki 10-re menni kell, majd indulnak hét után. Ordítoztunk a telefonban egy kört, majd abbahagytuk. És nem jött vele vissza. És nem tudom azt se, hogy mikor akar visszajönni. Az anyukám 84. születésnapját hétfőn ünnepeljük.

Ez a telefon volt az utolsó csepp a pohárban. Annyira jót tett nekem, hogy egy falatot is alig tudtam enni az ebédből, csak egy kis üres húslevest erőltettem, és kész.

Aztán az idegesség a gyomromra ment, és a korty víz is csak szétnézett odalent és visszajött.
Szóval szarul vagyok.

Jó ez a karácsony. Jó hogy elmúlt. Ide nekem egy nyavalyás hétköznapot!