Nyár vége

Lehet, hogy már nyugdíjas vagyok?

Tegnap, szombaton munkanap volt. Így hát csak kicsit csodálkoztam, hogy hivatalból keresnek telefonon, de a csodálkozásom akkor nőtt csak meg igazán, amikor kiderült a Nyufigtól keresett egy kedves hölgy, azt mondta, hogy küld nekem egy üres emailt és válaszoljak neki, a válaszban meg csak annyi legyen benne, hogy nem június 13-től, hanem 2019. június 14-től kérem a nyugdíjazásomat. Szegénynek kétszer el kellett mondani és elmagyarázni, mire képbe kerültem, hogy vagy két hónappal ezelőtt adtam be egy kérelmet, hogy mivel június 13-án letelik az a 40. év amit munkában töltöttem és akként is számolnak el, hát én bizony elmennék nyugdíjba.

A lányom azonnal felhívta a figyelmemet, hogy akkor szeptembertől minden reggel korán kell kelnem, és iskolakezdés előtt folyamatosan tömegközlekednem kell, ha egy mód van rá, szép nagy banyatankkal - lökdösődve az iskolások között, mert egy nyuggertől ez elvárás. Ehhez ha kell kölcsönadja az ezüst színű nagy gurulós bevásárlótáskáját, ha véletlen nekem nem lenne.
Sajnálatomat fejeztem ki, hogy erre nem fog sor kerülni, mert ezért ingyen még nem utazhatok, és csak úgy saját költségre nem fogom az iskolás nemzedék életét keseríteni, majd ha elmúltam 65 és ingyen utazhatok...

Meg egyébként se érek rá, mert dolgoznom kell, mert meg kell élni valamiből. Még szerencse, hogy egyéni vállalkozóként ezt korlátozás nélkül megtehetem.

Élethosszig tartó munka. (vagy hogy is, nem!  Élethosszig való tanulás volt talán a jelmondat, de annak nincs semmi valóság alapja.)

Anyám halálára

Január 21-én volt három éve, hogy meghalt.
Ültem az ágy mellett, fogtam a kezét, elkísértem ameddig lehetett - aztán elengedtem.

Egész vasárnap sokat gondoltam rá, megsirattam megint, még mindig, örökké...

Éjjel zaklatottan aludtam és amikor  felébredtem, még élénken élt bennem az álom: otthon voltam a régi házunkban, éjszaka volt, anyámmal egy szobában aludtunk és amikor álmomban felébredtem, és szépen csendesen mentem ki a szobából a fürdőszobába, anyám megszólalt: nem alszom, kislányom, menj csak nyugodtan, gyújts villanyt is, meg ne üsd magad- és amikor mentem el a heverője mellett,  megsimogatott, és megfogta, megszorította a kezem.
Olyan valóságos, olyan  jó volt az érintése.
Én meg mondtam,  vigyázok majd Anyuka...

Két óra húsz perc volt.  Három éve akkor halt meg...

Apám halálára

Már 28 éve hiányzik.

Volt, hogy álmodtam vele,  én még kislány voltam, fogta a kezem, mentünk valahova. Éreztem a bőre érintését, a keze melegét ahogy markában tartotta a kezem.

Olyan rettenetes volt a hiány, amikor felébredtem.

Nem szoktam meg,  bele sem törődtem, csak hagyom, hogy fájjon. Hát fáj. Nagyon.

A semmi öröme

Olyan felemelő érzés, amikor kezedben tartasz egy papírt, amin nincs semmi.

Semmi kóros.

Telik az a rohadt idő

Az ember életkorának előrehaladtával egyebek között az is a baj, hogy egyre több olyan telefonszám van a telefonjában, amiket már hiába tárcsázna, már nincs aki a másik oldalon felvegye.
Egyre gyakrabban fordul elő, hogy régi ismerősei vagy  egykori szerelme halálhírével szembesül az ember, hónapokkal később, véletlenül,  akivel halogatta a telefonbeszélgetést,  pedig álmodott róla, és napokig azon volt, hogy felhívja és megkérdezi, hogy mi van vele, mert már évek óta nem beszéltek.
És ez már így is marad...
Aztán visszagondolva, most rájön, hogy akkoriban álmodott róla.
Eljött elbúcsúzni ...


Isten hozzád D'Artagnan.

Mackónadrágos ünnepek

Nézem az amerikai filmeket, és olyan nagyon irigylem tőlük, hogy tudnak ünnepelni. Meg tudják adni a módját, hogy emlékezetes, felemelő és méltó módon fejezzék ki, hogy a másik mennyire fontos, milyen tiszteletet érdemlő, és mennyire büszkék rá, milyen jó, hogy ünnepelni lehet.
Tőlünk a fene nagy egyenlősdi, meg az általános egyenlő szegénység elvette ezt - is...

Emlékszem, amikor leérettségizetem és mentem haza nagy boldogan, hogy igen, igen, érett vagyok, mekkora nagy dolog ez - de hétköznap lévén apám, anyám dolgozott, csak  nagyanyám volt otthon, mint mindig, és ő főzte az ebédet akkor még mindannyiunknak, és persze én vártam, hogy azért valami ünnepi ebéd vár, amikor berobbantam a kiskonyhába ünneplőbe öltözve, hogy nagymama leérettségiztem- és ő lebbencslevest főzött ebédre és után második fogásként volt két keményre főtt tojás.


Másik emlékezetes eset, amikor leszakvizsgáztam, ezzel befejeztem a tanulmányaimat és ügyvédi gyakorlatra jogosító végzettségem lett, utaztam haza Szegedre és este amikor megérkeztem az volt megbeszélve, hogy a Vakegér klubban találkozunk, és én mentem boldogan, megkönnyebbülten, büszkén a jól végzett munka örömével, és látom, hogy nagy tábla van a bejáratnél, hogy elnézést kérnek, de zártkörű rendezvény van és én már elkezdtem örülni, hogy óh de remek, bulit szerveztek a tiszteletemre, és amikor berobbantam az ajtón egy csomó vadidegen öregembert láttam bent, mert kiderült, hogy nyugdíjas találkozót szerveztek arra az estére. A pultnál persze vártak rám, hogy már sajnos nem tudott hogy értesíteni (a vezetékes telefon is ritkaság számba ment, mobil telefon meg még nem is létezett), hogy ne ide jöjjek, ezért aztán itt várt meg engem, hogy menjünk valahová, ahová akarom...

Innentől kezdve én vettem kezembe az ünnepségek szervezését, hogy minden rendben menjen és mindenki megkapja a méltó ünneplését, születésnapján, névnapján, hogy legyen szép, ünnepélyes a karácsony, a húsvét, hogy ne csak úgy elteljen mackó-napdrágban.

Aztán a hatvanadik születésnapomra a barátnőm egy meglepetés ünnepséget szervezett nekem - és végre felhőtlenül örülhettem egy nekem szervezett szép, emlékezet napnak, ahová összeszedte a szívemnek kedves embereket- akiket ő addig nem is igen ismert. Nagyon- nagyon jó érzés volt!